2. fejezet

Sziasztok!

Már nagyon vártam, hogy kitehessem ezt a részt, hisz nagyjából ebben kezdődik el a történet. Bár itt sem halad még annyira, de már Lívia elkezdi az új életét. Ettől kezdve csak izgalmasabb részeket szeretnék számotokra nyújtani.

                                   Énn

  egy Eltitkolt 'apró' részlet  

    Már legalább két órája ülünk az autóban. Természetesen nem egyfolytában mentünk, azt én nem bírnám ki, de már akkor is belefájdult az ülésbe a fenekem. Apa és anya elöl, teljesen elszigetelődve tőlem, én és a bátyám pedig hátul nyomorogtunk azok között a cuccok között, amiket nem a költöztető kocsi hoz. Míg anyáék vígan cseverésznek, én nem is szólok Gáborhoz. Nagyon haragszom rá, sőt ez már nem is harag, hanem düh. De ő ebből semmit nem érez. Míg én kisírtam a szemeim, hogy el kell jönnöm Gödöllőről, ő csak úgy fogta föl, hogy egy király buli, mert még több emberrel ismerkedhet meg. Szóval ez kivel volt kicseszés? Na kivel? VELEM!

 - Anyaaa! Mikor érünk oda? - Már harmadszorra kérdezem az út folyamán, szóval szándékosan vagyok ilyen ingerült. Nehogy már csak nekem legyen kín szenvedés ez a pár óra.

 - Nem tudom, Lívia - harmadszorra kapom ezt a választ. Anya szerintem nagyon is örül, hogy kínozhat az ilyesfajta válaszaival, hisz 'ezzelisnevelemagyerekem'. Csak azt nem érti, hogy akinek a nevelés kéne az nem én vagyok, hanem a tökéletes fiacskája, Gábor, aki történetesen nem hall semmit, mert fülhallgatózik.

    Hopp, az emlegetett szamár kiveszi a fülhallgatót a füleiből.

 - Apaa! Mikor érünk oda?

 - Még körülbelül egy óra - na, apa is végre megszólal.

 - Héé, neki miért tudtok rendesen válaszolni? Hisz ő a bűnbak nem én..
 - Jaj, Lív ne légy már ilyen! Most nem mindegy? Hagyd ezt és nőlj fel végre! - Bátyám szinte köpte a szavakat az arcomba. Nem értem. Mikor lettünk mi ilyen rosszban? Már nem beszélünk, vagy egyáltalán foglalkozunk egymással, csak beszólásokat vágunk egymás fejéhez. Az ő fejében is valami hasonló futhat végig, mert amikor megsértődve fordítom a fejem az ablak irányába, inkább ő is csöndben marad, viszont én még érzem a pillantását az arcomon.
 - Megállunk? Kezdek szédülni - Már nem jópofizok, csak szimplán ki akarok szállni a kocsiból, mielőtt rosszul leszek és telihányok itt mindent.
 - Lívia, nem, hisz egy óra és ott vagyunk - mondja anya 'megértően', mire én csak felhorkanok, és valami nem túl kedveset morgok neki az orrom alatt, amit bátyám meghallhatott, mert úgy felröhögött, mint egy disznó.
    A bátyám megköszörülte a torkát. Na, ebből már most látom, hogy semmi jó nem fog kisülni!
 - Igazából tényleg jó lenne, ha megállnánk, mert akkor meg tudnám keresni a hordozható töltőmet. Kezdek lemerülni - tudom, hogy a bátyám csak miattam kéri. Ugyanis tökéletesen rálátok a telefonjára, ahol 98%-ot jelez az akumulátor. De azért a válasz engem mégis felkavar. Na, most mondjátok meg nekem, ki is a kedvenc a háznál?
 - Persze, a legközelebbi benzinkútnál lehúzódunk, és megkeresheted a töltőd, Lívia addig meg elintézi amit akart.
 Két belégzés. Három kilégzés.
    Nem tudom, hogy hogy bírtam ki azt a tíz percet még mellettük, de amint megállunk a benzinkútnál, meg sem várom, hogy teljesen megálljon a kocsi, már is kipattanok. A kis bevásárlóközponthoz megyek. Amint beérek, máris sokkal jobb az idő, mint kint volt. Az utcákon még kabátban is halálra lehet fagyni, viszont itt bent, már nem merevednek meg az ujjaid öt perc után, sőt megkezded az olvadást. A mosdók felé indulnék, de egy apa korabeli ürge rám szól:
 - A mosdót csak akkor használhatja, ha vesz előtte valamit!
    Nagy nehezen teszem amit kér, és veszek magamnak egy keresztrejtvényt. Úgy is olyan ritkán csinálok ilyeneket, viszont legalább lefoglal majd a következő egy órában. Nagyon drága holmikat meg úgy sem akarok venni, és jelenleg nincs is nálam több pénz, mit egy-két fém száz forintos. Miután a füzetkét elraktam a táskámba, bemegyek a mosdókhoz. Nem csinálok semmit, csak leöblítem az arcomat hideg vízzel. A szembe lévő tükörbe nézek, miközben a mosdó peremén támaszkodok. Hirtelen kicsapódik az ajtó és a bátyám lép be  a helységbe, egy csokoládéval a kezében - ezek szerint az ürge vele is vetetett valamit.
 - Gábor, ez a női mosdó - egy kicsit szipogok, de azon kívül semmilyen érzelmet nem lehet látni az arcomon.
 - Tudom - mondja kurtán -, de azt is, hogy nem pisilned kellett - nekitámaszkodik a falnak és úgy nézi, hogy mit csinálok. - Mi a baj?
 - Neked mi bajod?! Elkezdett érdekelni a húgod?
 - Eddig is érdekeltél.
 - Aha, láttam. Hol voltál, amikor az egyik rohamom által összeestem az iskolában? Hol voltál, amikor anya, ahelyett, hogy beszélgetne velem és ő segítene nekem, egy agyturkászhoz vitt? A hét minden napján? Hol voltál, amikor az őrült haverjaid többször is megütöttek, mert nem akartam összefeküdni velük?  És hol vagy, amikor anyáék eltituálnak egy elcseszett pszichés gyereknek, aki csak a terhükre van, mert nem múlnak el a kattant dolgai? - Torkom szakadtából üvöltök neki, nem érdekel, ha áthallatszik az üzletbe, mert ezt most megérdemli. Mire befejezem a mondandómat már potyognak a könnyeim, mintha dézsából öntenék.
    A bátyám odasétál hozzám és megölel. Elején nem akarom viszonozni, mert nem érdemli meg, de aztán átkarolom a derekát és a fejemet a mellkasára hajtom. Elég hamar megnyugodok így, megtörlöm az arcom és hallgatom a mondandóját.
 - Nézd... Én sajnálom.. Azt is, hogy elhanyagoltlak, és, hogy veled történnek meg ezek a.. - itt inkább nem mond semmit, hisz az számomra csak bántó lenne, viszont én így is megértem - És, hogy anyáék ennyire nem érzik át a helyzeted, de én mostantól igyekszem jobb testvér lenni, és átsegítelek ezen az egészen, hogy utána te is normálisan éld az életed. De figyelj, valamit muszáj elmondanom, méghozzá azt, hogy..
    Ekkor anya lép be a mosdóba. Először elkezd üvöltözni, hogy Gábor a női mosdóban van, de aztán csak elterel minket a kocsihoz, mert még vár ránk egy óra utazás. Gábor vajon mit akart mondani? Nem hiszem, hogy jelentéktelen lenne, ugyanis valami volt a szemében, amitől összezavarodtam.
    Visszamegyünk a kocsihoz, ahol anya és apa már hevesen beszélgetnek az új lakásról, ami őszíntén engem egyáltalán nem érdekel, de hiába ugyanis nekünk is elkezdik magyarázni, mire megmondom anyának, hogy hagyja abba, mert úgy is fogom még eleget látni azt a házat, mire anya sejtelmesen összenézett apával. Vajon mit titkolnak? Ahogy látom Gábort, kezdem kapirgálni, hogy evvel kapcsolatban akarhatott valamit. Ő csak visszateszi a fülhallgatót a fülébe, de csak az egyiket. A másikat nekem nyújtja, ami megmosolyogtat és örömmel elfogadok. Aztán az arcom elé tolja a telefonját, amiben a Jegyzetek vannak megnyitva. Csak ez áll ott:
 - Beszélnünk kell!!
Sunyorogva nézek rá, mire fejével a telefonjára bök. Erre én is elkezdem pötyögni a betűket. És egy 'párbeszéd' alakult ki köztünk.
 - Akkor beszélj.
 - Nem most. Nem telefon téma, de sürgős.
 - MONDD MÁR. FEL TUDOM MAJD FOGNI ÍGY IS.
 - Jó de ne üvölts.
 - Te barom, egy hangot nem adtam ki a számon, de mindjárt fogok, ha nem kezdesz hozzá.
 - Arról van szó, hogy.. Áá,de ezt így nem lehet.
- GÁBOR - üvöltök rá a valóságban a bátyámra, mire azonnal csitítani kezd, anyáék meg annyit mondanaki, hogy bírjuk még ki ezt a húsz percet, amíg odaérünk.
 - Rákerestem a sulira, ahova járni fogunk..
 - ÉS?
 - Bentlakásos iskola.
 - Mivaaan? - szerintem teljesen jogos volt a kiakadásom. Felváltva nézek anyára és apára. Ezek tényleg képesek lennének bedobni egy lyukba, ahelyett, hogy törődnének velünk?  Lehetetlen... Ez az egy szó kavarog a fejemben. Hogy a francba lennének rá képesek. Miért? Megbántak minket vagy most mi? És mikor akartak erről minket tájékoztatni? Ha odaértünk?

    Lehet, hogy csak tévedés az egész, vagy mi kiváltságosak lehetünk és nem kell beköltöznünk az iskolába..
    Már csak a gondolattól is feláll a szőr a hátamon. De miért nem mondják el? Az egész testemet átjárja a félelem. Én ezt nem fogom kibírni.. Bátyámra nézek, aki csak kifelé néz az ablakon. Őt is bántja ez az egész. Lehetek rá mérges? Vagy ez elkerülhetetlen lett volna, mert anyáék előbb utóbb úgy is bedobnak egy ilyen házba mindkettőnkket? Teljesen bizonytalan vagyok minden téren, de az egy amit biztosan tudok, hogy nekem és Gábornak össze kell tartanunk.

    Nem igazán tudom, hogy mikor érünk Sopronba, de már csak arra leszek figyelmes, hogy egy panelház előtt leparkol apa, hátrafordul hozzánk és csak egy szót mond:
 - Megérkeztünk.
 - Gyerekek, a csomagjaitokat egyelőre hagyjátok az autóban - adja az utasítást anya. Ő is kipattan az autóból, és a ház ajtaja felé sétált. A mondat, amit anya mondott is csak alátámasztja, amit Gábor írt le nekem.
    Kiszállok én is a kocsiból. Felnézek az épületre, ami nem több három emeletnél. Követem a többieket be a lépcsőházba. Felmegyünk egy emeletet, majd még egyet. Elfordulunk a folyósóra. Elhaladunk egy-két ajtó mellett, majd balra az utolsó ajtó előtt megállunk. Apa babrál a kulcsal, aztán elfordítja a zárban, átlép a küszöbön, és beljebb megy, hogy mi is beférjünk az aprócska lakásba. Meglepődök, hogy már itt vannak a holmiaink, és ki is pakolták a nagyját. A költőztetők meglehetősen jó munkát végeztek. Leülünk a kanapéra. Különös senki nem szól egy szót sem, de én tudom, hogy most jön majd a bejelentés.
 - Beszélgettünk apátokkal,  - anya tekintete felváltva nézet hol rám, hol a bátyámra. Végül az utóbbin állapodott meg a tekintete - most, hogy a haverjaiddal megrongáltátok az irodalomtanárod autóját, amit még most sem értem miért kellett, de nekünk, szülőknek elegünk lett. Graffitizés, lógás a suliból, ivászat és eltűnsz az éjszakánként. Ennyi volt! - Anyám most rám szegezi a tekintetét - Lívia, te meg lerontottad a jegyeidet, a tanárok panaszkodnak, hogy nem figyelsz az órákon, aztán ez a személyiségzavar, ami az elmúlt időben jelent meg nálad. Úgy döntöttünk, hogy egy bentlakásos iskolába küldünk titeket, ahol jobban figyelnek mindkettőtökre. Nem egy rossz hely az, higyjetek nekem, viszont ezentúl csak ünnepekkor találkozunk majd.
 - Mikor kell beköltöznünk? - Meglepődök, hogy a bátyám ennyire nyugodt, én üvöltöznék, legalább annyira amíg ki nem dőlnek a falak és törnek ki az ablakok.
 - Ma délután. Megebédelünk és aztán indu.. - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, ez azért már több a sok(k)nál.
 - Hogy tehetitek? Bedobni minket egy szar épületbe, hogy ott rohadjunk meg, amíg ti csak örültök, hogy egy gonddal kevesebb? - Torkom szakadtából üvöltök, ez nem korrekt így. Nagyon nem! - Az ember azért vállal gyereket, hogy felnevelje, és átadja a gyermekének a tudást. Erre ti lepasszoljátok magatokról a terhet? Milyen szülő az ilyen?
 - Kicsim, megértem, hogy ezt gondolod, de egyszer majd te is rájössz, hogy ezt értetek tesszük.
 - Ne gyere ezzel a süket dumával, mert semmire nem mész vele!
    Nem megy tovább. Kirhohanok az ajtón, a lépcsőházba, onnan le az utcára, ahol a legfelső lépcsőfok tetején foglalok helyet. Mázlimra nálam van a kabátom. Előhalászom az öngyújtóm és a cigisdobozom. Szerencsére hoztam magammal utánpótlást, mert ez már lassan elfogy. Mélyeket szívok a káros anyagból, és percek telnek el.
   Lépteket hallok  a lépcsőház irányából. A bátyám az. Nem mond semmit, csak le ül mellém. Nem is kell mondania semmit, sejtem, hogy ugyanarra gondolunk. Talán sírnom kéne. De nem teszem. Ugyanis akik miatt most sírhatnék nem érdemlik meg. Gőzöm sincs mennyi ideig ülhetünk szótlanul egymás mellett.  Egyszercsak a bátyám megfogja a karom és magához húz. Jó érzés fog el, mert tudom, hogy ő megért, és megvéd, vakon bízom benne.
 - Mióta dohányzol? - bátyám anyáskodó kérdése töri meg a csendet. Én csak elnevetem magam, nem is válaszolok annyira lényegtelen, szerintem sokkal durvább dologra számított tőlem.
   Anya kopogó cipősarkára leszek figyelmes, és apa acélbetétes bakancsa is hallható, bár sokkal tompábban. Elnyomom a csikket és lesöpröm a lépcsőről, pont mikor már alakokat is kapcsolhatok a hangokhoz. Apa csak megköszörüli a torkát, de én ebből is leveszem a jelet; indulunk.

    Az autóút legalább harminc perc, ebből azt merem gondolni, hogy egyáltalán nem Sopronban van a bentlakásos iskola. A semmi közepén apa lefordul egy földúton jobbra. Próbálom megjegyezni az utat amit Sopron óta teszünk, hogyha sikerülne megszöknöm vagy valami, vissza tudjak jutni és ne ott bukjak el, hogy fogalmam sincs merre kell menni. Pár perc után apa lelassít egy hatalmas kerítés előtt, ami legalább 3 méter magas. A kapu mellett egy őr áll aki kinyitja azt nekünk, mikor már elég közel járunk hozzá.
    Hirtelen elkap a pánik. Őrök? Hova hoztak engem? Amint közelebb érünk a hatalmas épülethez, a torkom annál jobban szűkül össze és a levegőt is sokkal nehezebben veszem. Figyelek a levegővételemre. Két belégzés, három kilégzés. Semmire nem megyek vele, viszont uralkodnom kell magamon, ha nem akarok pont most egy pánikrohamot.
 Gyerünk Lívia, menni fog, belégzés és kilégzés nem olyan nehéz ez. Nem megy, úr isten mihez kezdjek?
    Bátyám megérinti a vállamat, amire összerezzenek. Rá szegezem a tekintetem. A szájával egy szót formál; Nyugi!
    Becsukom a szemem és koncentrálok. Húszonhat szívdobbanás, húszonhét szívdobbanás és jobban vagyok. Mire újra kinyitom a szemeim, már le is parkolunk a nagy épület előtt. A nagy új fogalmat ért el számomra, ami nagyobb az óriásinál is. Az ajtóban egy nő állt. Biztosan az igazgató. Bordó szoknyát visel, fehér blúzzal, amit elegánsan betűrt. Egy szintén bordó sál volt a nyakába kötve. Fején óriási vigyor ül, amit szívesen letörölnék az arcáról. Apa megáll a kocsival. Kiszállunk az autóból, és kivesszük a csomagokat. A nőhöz sétálunk, aki közelebbről nézve nem is lehet olyan idős. Maximum harmincöt.  
 - Üdvözlünk titeket a Corvin Mátyás bentlakásos gimnáziumban. Én vagyok az igazgató Liszka Zsuzsanna. Biztosan ti vagytok Lívia és Gábor. Mindig nagyon örülünk az új növendékeknek, remélem jól érzitek majd itt magatokat. A szülőket kérem, hogy itt búcsúzzanak el a gyerekektől, mert tovább nem jöhetnek!
 - O hát rendben, nagyon fogtok hiányozni gyerekek - modja anya és egyesével megölel minket. De már egyáltalán nem emlékeztet arra az anyára akivel még hét éves koromban gyöngyöt fűztem. Ő már nem az anyám, ahogy apa sem az apám.
    Egy szót sem szólva a szüleimhez nézem ahogy elmennek. Aztán a nőre nézek, aki csak int nekünk, hogy kövessük. És mielőtt még átlépném a küszöböt, egy mondat suhan át a fejemen; Isten hozott a börtönödben, Lívia.