1. fejezet

Sziasztok! :)
Nos, én is meglepődtem, de igen, máris augusztus 20.-a van. Elképzelhetetlen, hogy milyen gyorsan eljött a nyár vége, de ne bánkódjunk élvzzük
ki a még meglévő 11 napot.
                                            Jó olvasást  Énn

 

 a Búcsú
 

    Pont egy hét telt ez azóta, hogy elájultam és mentőt kellett hívni, valamint, hogy Gábort kicsapták a sulimból, ami amúgy azért volt, mert megrongálták a tesitanár kocsiját. Na igen, intelligens egy társaság. Engem két nappal később már kiengedtek a kórházból, de a szüleim feleslegesen jártak be az iskolába, mert testvérkémet semmi áron nem akarták visszavenni. Innen jött anyáék 'fantasztikus' ötlete, hogy elköltözünk. Apa nem rég Sopronban (!!) kapott egy állás ajánlatot, ahová nagy valószínűséggel anyát is fel tudnák venni. Szóval a következő történt. Anya legutóbbi látogatásánál a sulimban, amikor a bátyámat próbálta visszatenni a gimnáziumba, - ami ugye sikertelen volt - kiíratott engem is bosszúból, mondván, hogy én nem fogok lejárni mindennap vonattal és hévvel Gödöllőig, hogy egy olyan gimnáziumba járjak, ahol Gábor nem tud szemmel tartani.

 Oké, először is. Mi az, hogy nem tud szemmel tartani? Másodszor meg, miért kéne engem szemmel tartani? 

    A lakás ügy is megoldódna, mert apa egy régi ismerőse tud nekünk egy olcsó, de szép ingatlant eladni, baráti áron. Bár elég keveset tudok arról, hogy mekkra, hány szobás stb. És én egyáltalán nem akarok a világ végére költözni, hisz itt van az összes barátom, ebben a környezetben éltem egész gyermekkoromat, ezt a helyet már úgy ismerem, mint a tenyeremet, talán néha még jobban. Ez a hely az otthonom. De mindhiába. Apa már az utcára is kitette az "EZ A HÁZ ELADÓ" plakátját és a telefonszámát. És ha jól hallottam már lenne is vevő.

    Anya pedig már órák óta telefonálgat a gimnáziumok között, hogy hova tudnának felvenni egy testvér párt, akik közül az egyiket elutasítottak, a másiknak meg pszichés bajai vannak. Oké, biztosan nem így ír le minket. De most komolyan. Nem ez lenne az őszinte bemutatás?

    Anya lódobogására leszek figyelmes, amint futkos a házban a nevemet kántálva. Végül benyit a szobámba és lihegve leül az ágyamra.

 - Csak, hogy megtaláltalak. Képzeld az egyik gimnázium felvett mindkettőtöket. Hát nem klassz? Ráadásul egy fokkal nem rosszabb a tanítás ott, mint az itteni gimnáziumodban. Azon kívül meg rengeteg szakkör van, és állítólag kis létszámúak az osztályok, szóval mindenkivel meg tudsz majd ismerkedni, és összebarátkozni - anya majd kiugrik a bőréből, de én nem viszonozom ezt az örömöt. Sőt kiguvadt szemekkel pásztázom az arcát. Mégis hogy lehet örülni annak, ha kevesen vannak egy osztályban? Az pont a legrosszabb. Már rég összekovácsolódott az osztály. Úr isten egy barátom sem lesz......   - Mi a baj, kicsim? Rosszul vagy?

 - A-anya - azon gondolkozok, hogy elmondjam neki a bajomat. Inkább mondom azt amit úgy is tud már. - Én nem akarok elköltözni - török ki pityergésben.

 - Oo, drágám, tudom, hogy szerettél itt élni, de fogadd el, ezt a korszakot is le kell valahogy zárni.

 - Igen anya tudom, de egy éve vagyok csak ebben az iskolában, azt hittem, hogy vár még rám három. Elég lett volna csak utána búcsúzkodni.

 - Értelek én, de nem szeretném, ha egyedül kéne majd iskolába járnod. Képzeld el, mi történne velünk, ha veled történne valami az iskoládban, és még Gábor sincs ott, hogy segíthessen neked? Ha te lennél a helyemben, te is hasonlóan cselekednél - rám mosolyog majd kislisszol a szobámból. Amikor az ajtónál jár, még utána szólok.

 -  És mikor indulunk?

 - Három nap múlva. Addig búcsúzz el a barátaidtól, mert egy ideig biztos nem találkoztok.

    Szívem szerint, most elbőgném magam, de előtte még írok Timinek facebookon, hogy jöjjön föl Skype-ra, mert sürgősen el akarok neki mondani valamit. Pár perc múlva már meg is jelenik a neve mellett az az ismerős zöld pötty, ami azt jelenti, hogy elindíthatom a videóhívást.

 - Szia, Lív! Végre hallok felőled. Miért nem jössz egy hete suliba? - barátnőm aggódó hangja csak még jobban elkeserít és nem bírom tovább. Elsírom magam, és közben próbálom neki magyarázni, hogy mi a bajom, ami valahogy így hangozhatott:

 - ..éhfs ha kerhetéhjén bláttyám mifljahítt töhréhénzt alj ezgéljssz.. (szerk. megj.: ez azt jelenti, hogy ..és a kretén bátyám miatt történt az egész..) 

 - Nyugodj le! És ismételd meg, mert ebből az egészből egy szót sem értek. Lassan..

    Összeszedem magam és kibököm a lényeget. - Elköhltözünk. - aztán egy újabb bőgési roham tör rám, de mostmár a kamera túloldalán lévő Timi is sír.

 - De mégis mihjért? És hovha? - Az érthetetlen beszédű lány szerepét átadtam Timinek. 

 - A bátyámat kicsapták a suliból.

 - Dehe, Lív?

 - Igen?

 - Ugye azért majd még visszajársz Gödhöllőre és majd híhvsz Sopronba nem?

 - Persze, barátok maradunk egy életen át....

 - Holnap csihinálsz valamit, Lív?

 - A dobozokba kéne összeszednem a holmim. Miért?

 - Mert akkor átmegyek és segítek pakolni.

    Ezután még bőgünk egy jót, nosztalgiázunk, elmeséljük azokat, hogy amikor még 8.-osként  a végleges felvételi rangsornál rátaláltunk egymás nevére, és megnéztük egymás Facebookját mit gondoltunk a másikról; hogy a gólyatáborban, amikor mindenki szeme láttára beleestünk a mocsárba milyen égő volt; hogy milyen idiótaságokat írattunk a Starbucks-os poharunkra, amikor Pesten jártunk; hogy véletlen ledobtunk az osztálytermünk ablakából egy cserepes virágot; hogy Timi, miért nem jár Márkkal, ha egyszer úgy is tetszenek egymásnak; hogy milyen borzalmas lesi fotókat tudtunk csinálni egymásról, amit a születésnapunkon viszont láthattunk a facebookos idővonalunkon; hogy  mi lett volna ha, ez most nem történik meg; mi lett volna, ha...; mi lett volna, ha.... 

 

    Másnap, ahogy legjobb barátnőm ígéri, lehet, hogy egy kicsit túl korán, de átjön segíteni pakolni. Na meg hozza magával Márkot, akinek már teljes egészében felvázolta a helyzetet.
 - Sziasztok! Köszi, hogy ilyen korán, pontosan hajnali tízkor, átjöttetek pakolni, de nektek nincsen ma tanítás?
 - Dehogynem van, csak tudod nekem épp heveny hasmenésem van - meséli Márk roppant viccesen - Timinek meg fogíny gyulladása van. Sajnos.
 - Aha, szóval mondd miben állhatunk szolgálatodra - Timi bár szomorú volt, majd ki csattant az öröméből, hogy újra láthat. Állítása szerint. Szerintem a dolognak köze lehet ahhoz, hogy a hozzánk tartó egész utat Márkkal tölthette.
 - Rendben, de én nem írok nektek igazolást. És mivel én még nem reggeliztem nekem most az lenne az első.
 - Ah. Jó hogy mondod, én is majd' éhen halok - mondja Timi és már pattog is az étkezde felé. Én pedig utána. Mire már beérek a konyhába Timi már a nyitott hűtő előtt áll.
 - Lív!
 - Hm?
 - Üres a hűtőtök! - áll arrébb, hogy én is rálássak az üres hűtőre, ami tényleg kong az ürességtől.
 - Jaj ne már hölgyek - pattan Márk is az elektronikai készülékhez - hisz van itt vaj, egy kis kenyér és még paprika is.
 - Mit akarsz ezzel? Egyek vajas kenyeret? - Timi teljesen fel volt háborodva.
 - Vaaagy csinálhatunk pirítóst. Lívia? Vegetátok az van, nem?
 - Ez egy egészen fantasztikus ötlet Márk, szerencsére a fűszereink még nem fogytak el, de anyáék már elpakolták valamelyik dobozba a pirítós sütőt!
    Ezután történik, hogy mindannyian megtámadunk egy-egy papírdobozt és a pirítós sütőt kezdjük el keresni. Végül sikerrel járunk és még kenőkést is találunk mellé, na meg a vegetát és pár poharat, amit Márk majdnem leejt a földre. Miután megvolt a reggeli, áthaladunk a már rég kipakolt nappalin, - ami most roppant nyomasztó így - fel a lépcsőn, el Gábor szobája mellett, aki most megint elkószált valamerre a haverjaival, hiába van szobafogságban, és be az enyémbe. Timiék meglepődnek, hogy még semmit sem pakoltam, mert két nap múlva indulunk Sopronba, ami most felismerés szerűen csap belém. Mi lesz velünk? Megmaradunk barátoknak?
    Elég vicces volt a pakolás, mivel amit én kidobásnak ítéltem, mondván, hogy úgy sem lesz rá szükségem a közeljövőben, Márk vagy Timi megtartják maguknak, mert "igen hasznos tárgyak". A ruháim már a bőröndökben, a plakátok a falakról leszedve, a plüssök az ágyamról becsomagolva, az ablakról a függöny, az íróasztal szétszerelve, már a dobozokban vannak. Ami egyedül érintetlen maradt az a matracom az ágyban, és az ágyneműm, hisz csak két nap múlva indulunk majd. És addig muszáj vagyok valahol aludni.
    Miután mindennel végzünk már este hat van. Márknak és Timinek már haza kell mennie. Bár Timi erősen könyörög az anyukájának, hogy hadd aludjon ma nálunk, de nem igazán hajlanak erre a szülei. Így hát hosszú búcsút veszünk egymástól. Bár gyűlölök búcsúzkodni. De muszáj, mert tudjuk, hogy egy ideig úgy sem tudunk egymással találkozni.
    Felmegyek a szobámba, kihalászom az öngyújtóm és a Marlboro cigarettás dobozomat. Körülbelül egy fél éve szoktam rá a dohányzásra, amikor kicsit jobban meghíztam, és úgy néztem ki, mint egy krumpli, és ezt rengeteg ember a tudtomra is adta, nem túl kedves szavakkal körítve. Az utcára néző ablak párkányára ülök ki és onnan nézem barátaim lassú lépteit, amint haladnak a sötétségben. Majd mikor már egyikőjük alakját sem látom, a csillagos eget kezdem el pásztázni. Meglepően tiszta az égbolt. Már egy órája csak felfelé figyelek, és közben a könnyeimmel küszködök, amitől látásom egy kicsit homályos, de még látok egy elsuhanó hullócsillagot a feketeségbe, kívánok, de közben tudom, hogy úgy sem teljesül.