2015. szeptember 11., péntek

4. fejezet

Sziasztoook! :) 
Íme egy újabb rész. Nekem eddig ez a személyes kedvenc fejezetem, remélem nektek is elnyeri majd tetszéseteket!
Énn

 a Két félnótás 

   Julcsival nagyon jól elbeszélgetünk. Meglepően őszinte vagyok vele. Mesélek neki, a 'kattos dolgaimról', de a lelkére kötöm, hogy ne beszéljen róla senkinek. Ő is hasonlóan őszinte hozzám. Elmondja, hogy ő sem kilencedik eleje óta tanyázik itt, ő tavaly félévkor jött, mert az előző iskolájában folyton piszkálták a 'nagymenők', többek között azért, mert nem tette szét a lábát az egyik végzős srácnak. És mivel egyetlen egy barátot sem szerzett az első félév alatt, ezért a szülei jobbnak gondolták, ha iskolát vált. Julcsi még azt is elmeséli, hogy a legtöbben családi hagyomány miatt jönnek ebbe az iskolába. Vagy idejárt az anyukájuk, vagy az apukájuk.
   Nagyon elszalad az idő. Még csak nem rég volt három óra, de máris 17:53, ami azt jelenti, hogy hét perc múlva mennem kell a pszichológushoz.
   Gyorsan magamra kapom az egyenruhát, ami elég förtelmesen áll. Mindenhol kilátszanak a dundi testrészeim.
 Miért nem lehet lányokon is farmer? Minek ez a szoknya? Ráadásul annyira rövid, hogy félek bármelyik percben villanthatok...
   Már csak kettő perc van hat óráig, szóval képtelenség, hogy odaérjek időben. Julcsival futva indulunk meg. Még nem nagyon ismertem ki ezt a helyet, ezért fogalmam sincs merre tartunk.
   Julcsi hirtelen megáll, én pedig már nem tudok lelassítani, ezért nekirohanok és mindketten elterülünk a padlón. Nevetve gurulok le barátnőm hátáról, és nem bírom abbahagyni a kacagást. És örömmel látom, hogy Julcsi ugyanannyira szakad a nevetéstől, mint én. Ekkor nyílik egy ajgó, és egy 30-as férfi lép ki rajta. Eléggé szigorú arcot vág, nem hiszem, hogy jóban leszünk.
 - Lívia? Mitter Lívia? - Kérdezi goromba hangsúllyal a pasas, mire én csak egy bólintással jelzem, hogy én lennék az. - Kérem fáradjon be az irodámba. Júlia kisasszony, ön meg próbálja meg az új diákot nem megrontani - lép egyet a még mindig földön röhögő barátnőm felé. Én is föltápászkodok a földről, még egy utolsót rámosolygok Julcsira, és belépek az irodába.
   Még hallom, ahogy Julcsi a férfi után szól: - Igenis, kapitány! - Föltápászkodik a földről és elsétál.
   Összeszorított fogakkal megyek előrébb a pici helységben. Nem nagyon szűrődik be fény az ablakokon keresztül, mert le vannak húzva a redőnyök. Csak egy kis állólámpa fénye pislákol egy keveset. A szobát csak egy átjáróhoz tudnám fogni. Rengeteg kacat van egymás hegyén hátán. A könyvesszekrények dugig meg vannak pakolva, azon kívül pedig a sarokban is egymáson hever egy pár cserép, szemeteszsák és kartondoboz.
   A szoba közepén egy íróasztal van, mindkét oldalán egy-egy szék helyezkedik el. Az úr int, hogy foglaljak helyet az ajtóhoz közelebbi széken, én pedig leülök a koránt sem kényelmes karfásszékre.
 - Nos Lívia, én vagyok az iskola pszichológusa, hívj csak Tibornak, és egyben azt is szeretném, ha a beszélgetések során tegeznénk egymást, mintha csak egy baráttal beszélgetnél - a végén egy kicsit lelassít, a hangja meglepően nyugtató hatással van rám.
 Nem Lív! Nem szabad bedőlnöd az ilyeneknek. Mert úgyis az lesz a vége, hogy te megnyílsz és aztán ott döf vissza ahol csak tud. Hazudj! Sőt nem is kell hazudni, csak nem beszélni az igazságról! Értesz?
 - Lívia, tudod, hogy most miért ülsz itt az irodámban? - Ugyanazzal a nyugtató hanggal szól hozzám, de már nem csábít el.
 - Igen - rendben első hazugság, megy ez nekem, mint a karikacsapás...
   Hogy miért mondok igent? Mert, ha azt látja rajtam "Tibi bácsi", hogy tisztában vagyok önmagammal, hamarabb vége lesz ennek az egésznek. Remélem.
   Tibor egy percig furcsán nézett rám, de végül folytatta:
 - És azt is tudod, hogy a személyiség zavar egy súlyos probléma a tinédzserek körében? - O telibetrafált. Miért hiszi azt mindenki, hogy - csak, hogy én is ezt hajtogathassam - személyiség zavarom van? Ismerek olyat, és egyáltalán nem így viselkedik, mint én. Én teljesen jól vagyok. Nem vagyok beteg, ezért nem is tartom lényegesnek válaszolni erre a kérdésre. - Attól még, hogy nem szólsz hozzám, nem fog megoldódni a problémád - vált taktikát, mivel a kedveskedős hangneme láthatóan nem hat rám, ezért próbál a lelkembe tiporni.
 - Nem vagyok beteg - a hangom kicsit száraz. Igyekszem diszkréten válaszolni, de nagyon felidegesít ez az ürge.
 - Fizikailag talán nem, de lelki betegséged az lehet. Különben anyukád sem említette volna meg a portfólióban, amit rólad és a bátyádról készített.
 Hát ez remek. Mik ki nem derülnek?
 - Nincs semmi bajom, anyukám dilis, és mivel nem tud rólam semmit, mert nem foglalkozik velem, ezért kitalál mindenféle baromságot rólam - közel hajolok az íróasztalához és úgy mondom neki, egyenesen a szemeibe nézve. Hátha így őszintének látszom majd. És úgy néz ki teljesen be is veszi, mire nekem kicsúszik egy apró kérdés a számon. - Elmehetek?
 - Nem, nem mehetsz el, mert még csak most jöttél és háromnegyed óra van még hátra a beszélgetésből.
   Tibor az arcára felvesz egy 'fontos ember vagyok' maszkot és teljesen lényegtelen és sablonos kérdéseket kezd el föltenni nekem, amikre nem tudok - és nem is akarok - igenen és nemen kívül máshogy válaszolni. Néha valamit hevesen jegyzetel a papírjaiba, elmélázik és csak utána folytatja a kérdezősködést. Én nagyon elfáradok a sok beszélésbe, aminek felét szinte csak kitalálom, vagy egy-egy fontosabb részletet lecsippentek belőle.
 - Nos Lívia, ennyi lenne mára, jövőhét szerdán találkozunk - annyira lesokkolódok ettől a mondattól, hogy meg sem moccanok. Mire Tibor felnéz a papírjaiból, és nem túl kedvesen hozzám vágja még, hogy 'Elmehetsz'.
   Föltápászkodok a székből és megigazítom az egyenruhám szoknyáját. Kinyitom az ajtót és kilépek a helységből. Kint nagy zsörtölődés van. A diákok csak úgy rohangálnak a folyosón. Biztos mennek vacsorázni. Én is mennék, de fogalmam sincs, hogy Julcsi hol van jelenleg és teljesen vadidegenek mellé pedig nem akarok leülni. Pedig nagyon éhes vagyok, főleg, hogy ebédet sem ettem. Lényegtelen, kibírom, van egy Mars csoki a bőröndömben, nem lakok vele jól, de legalább nem kell azon aggódnom, hogy esetleg túl sokat ennék meg a vacsorából.
   Nagy léptekkel haladok a lépcsők felé. Csak pár emeletet mentem fel, de azalatt is találkoztam tanulókkal, akik eléggé végigmértek.
 Itt annyira nem történik semmi, hogy még az is érdekes, ha új tanuló jön?
   Elérem a lányhálókörökhöz, egyenletesen ballagok a szobám felé. Elég nagy csend van a folyósón, nem annyira, mint 'Tibor bácsi' szintjén volt. Csak a fiúk részéről hallatszódik át az ökörködések hangja. Elérek a szobámhoz. Épp a kulccsal szöszmötölök, amikor dobogó léptekre és hangos nevetésre leszek figyelmes. A szívem ritmusa a háromszorosára növekszik. 17 szívdobbanás. Két srác rohan felém, igazából csak egy, mert a másik fiú, inkább csak lovagol rajta. Önkéntelenül is elmosolyodom, Timivel mi is csináltunk hasonlókat a suliban, kaptunk is érte rendesen a tanároktól. Hirtelen az a srác aki cipeli a másikat, megbotlik a saját lábában és akkorát előretaknyol, hogy az 'utasa' még egy pillanat erejéig  a levegőben röpül és csak aztán esik a földre. Persze arccal előre. Nem tudtam, hogy sírjak - mert valószínűleg nagyon fájhatott az esés - vagy nevessek. Sajnos a tudatalattim eldöntötte, hogy nevetni fogok, én meg nem győztem harapdálni a számat, hogy nehogy úgy röhögjek, mint egy malac.
 - Oh, ahelyett, hogy ott röhögsz segíthetnél is felkaparni minket - nyög föl az egyik srác, miközben egyértelműen hozzám beszél.
 - Teljesen, igazad van, sajnálom - megindulok feléjük, de még mindig egyfolytában röhögök. Odamegyek az egyikükhöz és nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. A srác bele is kapaszkodik a karomba, majd egy másodperc alatt feláll, közben egy 1000 wattos mosolyt villant felém.
 - Én Bálint vagyok, ő Áron - mutat először magára, majd a még mindig földön fetrengő haverjára, aki szegény még mindig nem tud felkelni a földről. - Te vagy az új lány?
 - Igen én vagyok, Líviának hívnak.
 - Király - tápászkodik föl ezekszerint Áron, és borul a nyakamba, egyszóval megölel.
 - O - én a meglepettségtől szóhoz sem jutok, de természetesen visszaölelem, bajom úgysem lehet belőle.
 - Osztálytársak leszünk - mondja miután lehámlik rólam a két karja.
 - Ja, az osztályfőnök már két hete csak azt hajtogatja, hogy nehogy megrontsunk - mondja Bálint. Ezen a kijelentésen én is csak röhögni tudok.
 - Hé srácok nem jöttök? - egy új hang csapja meg füleimet, gazdáját meg is látom a lépcsőknél állva, talán egy évvel lehet idősebb Bálintnál és Áronnál.
 - De. Mindjárt! - üvölt oda Áron a srácnak. majd visszafordul hozzám. - Te nem jössz?
 - Hova? - nem igazán vagyok képben, hogy miről beszélnek.
 - Megyünk le a birtokra krikettezni - huzogatja a szemöldökeit Bálint.
 - Nem, nem tudok krikettezni, és különben is, ilyen sötétben hogy lehet látni a labdát?
 - Foszforeszkáló, nincsen nehéz dolgunk. És nem nehéz játcani, könnyen megtanulnád - mosolyog még mindig Bálint.
 - Nem most tényleg nem megy. Bocsi. De majd még látjuk egymást - kezdek el hátrálni hátrafelé, a szobámhoz, és integetek nekik, jelezvén, hogy mostmár tényleg mennénk.
 - Majd legközelebb megtanítalak játszani - kacsint Bálint, aztán pedig szinkronban elköszönnek tőlem a srácok. Még az is, aki csak a lépcsőnél áll.
   Kinyitom a szobaajtóm, majd belépek rajta.  Meglepődök azon, hogy Julcsi nincsen a szobában, de nem zavar, otthon is mindig egyedül voltam. Apropó otthon, erről eszembe jut, hogy fel kéne hívnom Timit, hogy beszámoljak a történtekről. Visszamegyek ki a folyósóra. A fiúk már a lépcsőnél járnak, és én tényleg nem akarok hallgatózni, de önkéntelenül is meghallom Bálint és Áron hangját.
 - ...
 - De miért ölelted meg?
 - Mert kiváncsi voltam milyen az illata!
 - ...
 - Jó volt hát. Vanília illata van.
   Önkéntelenül is elmosolyodom, de a továbbiakban már nem figyelem, hogy mit beszélnek. Tárcsázok, de ki sem cseng a telefonom, nem értem miért. Aztán észreveszem, hogy nincsen térerő. Majd holnap megpróbálom újra.
   Fogom a pizsim, ami egy fekete sortból és egy piros snoopy-s topból áll és elmegyek a szobánk mellett található 'női zuhanyzók'-ig, ahol egy lélek sincsen. Leveszem magamról a ruháimat és bemegyek az egyik zuhanyfülkébe. Csak engedem magamra a meleg vizet, nagyon jól esik. Imádok fürdeni, attól mindig feltöltődök és új erőre kapok. A hajamat most nem mosom meg, nem olyan zsíros még, és különben sincsen kedvem órákon át hajat szárítani. Megtörülközöm és felveszem a ruháimat.
   Miután visszamegyek a szobába, csak elterülök az ágyon és nézem a plafont.
   Az ujjaimban érzem azt a szúrós fájdalmat, amit mindig, ha nikotinra vágyik a testem.
Előhalászoma kabátzsebemből a cigarettás dobozomat, amiben már csak nyolc szál van. Nem baj, hisz hoztam magammal utánpótlást, csak azért mégis rohadt drága, és ki tudja mikor fogok innen szabadulni és mikor csaphatok le egy olyan trafikra, ahol ki is szolgálnak. Le kéne szoknom róla. Semmi értelme nincsen az egésznek, undorodom az egésztől. Csak már hozzászoktam, ez a baj.
   Kimegyek az erkélyre és onnan nézelődőm, mindenfele. Rengeteg fa, virág, fű és moha borítja az egész birtokot. Egyszerűen csodálatos. Belátni innen mindent. Hatalmas erdő veszi körül az iskolát, és rettentően el van dugva - bár ezt már eddig is tudtam.
   Már a második szál cigarettát szívom, amikor észreveszem Áronékat az udvaron. Tényleg foszforeszkál a labda... Azt hittem blöffölnek. Ekkor kiszól nekik egy tanár, hogy mostmár ideje bejönni, mert takarodó van. Néhányan már most elindunak befelé, de a rendesebbek azok maradnak összepakolni. Pár perccel később ők is megindulnak, de a cuccokkal együtt. Bálint picit lemarad a többiektől, és felnéz a szobák felé, aztán észrevesz és integet nekem. Nem vagyok benne biztos, hogy megismert, hiszen már nagyon sötét van, de ha nem ismert volna fel biztosan nem integetett volna. Ezért egy nagy mosollyal az arcomon én is integetek neki. Egy puszit küld, aztán berohan az épületbe a többiek után.





2015. szeptember 4., péntek

3. fejezet

Sziasztok!!
Na, szóval tegnap elfelejtettem kitenni nektek az új részt, de nem gond, mert remélhetőleg így majd ma még jobban fogjátok élvezni az új részt.
                 Puszi, Énn
 Ismerkedés az új sulival  
   Az igazgatónő bevezet minket a hatalmas épületbe, ami, ha lehetséges, belülről még nagyobb, mint kívülről. Rögtön a bejárati ajtóval szemben egy hatalmas aula tárul a szemem elé. Itt székek, növények, néhány számítógép és egy pár asztal van elhelyezve. A belmagassága megközelítheti egy templomét is. Jobb és bal oldalt egy-egy lépcsősor fut fel három emeleten át. Szemben egy nyitott nagy ajtó, előtte két irányba egy hosszú, fényben szegény folyosó nyúlik. Zsuzsanna megáll az aula közepén, és karjait kitárva kezdi el magyarázni a tudnivalókat.
 - Ez iskolánk benti udvara és egyben aulája ahol különböző rendezvényeket és játékokat szoktunk rendezni. Ott a porta - mutat egy pici fallal elválasztott helységre az igazgatónő - bármelyik sport holmijait megtalálhatjátok ott. Iskolánk nyitott a legtöbb játékra, tollas és krikettütőt mindig találni fogtok bent, de röplabdára, kosárra, futballra és métára is tarthattok igényt csak ahhoz még a nap folyamán le kell jelentkeznetek, hogy megtudjuk szervezni a csapatokat. És azonkívül az említett sportok egyikéből kötelező heti kétszer szakkörre járnotok. Van kérdés?
 Persze, hogy van kérdésem milliónyi, de nem akarlak egy életen át hallgatni, majd rájövök magamtól is.
    Semmi kedvem nincs az egészhez, magamnál nagyobb sportanalfabétát nem ismerek az egész világon.
   Miután én sem és a bátyám sem szólal meg az igazgatónő továbbnavigál minket. Elhaladunk a nagy ajtó előtt, ahol egy tágas és fülledt ebédlő helyezkedik. A folyosón jobbra a könyvtár, balra pedig a társalgó. A könyvtár mellett nyílik egy ajtó a hátsó udvarra, a társalgó mellett pedig egy csomó zárt ajtó, és még egy folyosó ami a tesiterem felé vezet.
    Miközben a diri darálja a 'fontos' tudnivalókat az iskoláról visszamegyünk az aulába és felmegyünk a jobboldali lépcsősoron, ami pontosan 64 lépcsőfokból áll. Mint később kiderül a két lépcsősor ugyanoda vezet fel.
    Az első és a második emeleten a tantermek vannak. Minden osztálynak van saját osztályterme azonkívül van egy kémia/fizika/biológia előadó, egy rajzterem és egy médiaterem.

 Már most látom, hogy a legutolsó lesz a kedvencem. A régi sulimban sajnos csak az első évben volt, ráadásul az is övön alulinak mondhatja magát.
   Minden évfolyamban csak egy osztály van, amik 15 és 25 fő között ingadoznak. Az én osztályom - azaz a tizedik - 18 fős, a bátyámé pedig 22. Viszont van egy ötödik évfolyam - azaz a tizenharmadik. Itt az igazán tehetséges diákok maradhatnak. Én már most sejtem, hogy nem fognak oda beválogatni. De nem bánom, a célom az, hogy minél hamarabb szabadulhassak innen, és élhessem tovább a régi életem...
    Amikor az igazgatónő befejezte a legalább húsz perces tájékoztatóját, aminek nagy valószínűséggel a felét sem fogadta be az agyam, továbbmengyünk a harmadik emeletre. Itt az alvótér van. Jobbra a lányoké, balra a fiúké. Az igazgatónő a kezünkbe nyomott egy-egy kulcsot, amin egy apró szám díszeleg - nyilván az ajtó számát jelzi. Itt Gáborral különválnak az útjaink, ráadásul az igazgatónő is elpártol, mi pedig mivel még ma nem kell bemennünk a tanításra - ami úgy is a vége felé jár már -, hanem a szobáinkban töltjük a nap további részét, ahogy a hétvégét is.
 Örök hála a pénteknek.
    Már majdnem megtalálnám a keresett szobaajtót, amikor lábdobogásra leszek figyelmes magam mögött.
 - Lívia - az igazgató hangja nagyot vízhangzik a teljesen üres folyosón. Megfordulok és már látom is Izabella alakját, amint felém közeledik, lassú, kecses léptekkel. Már most sejtem, hogy nem lehet jóról szó, mert azt a bátyám előtt mondta volna - elfelejtettem említeni, hogy anyukád beszélt nekem a személyiségzavarodról és szeretnék én is segíteni neked abban, hogy sikeres legyen a beilleszkedésed, és teljes legyen a koncentrációd a tantárgyak felé. Beírattalak az iskola pszihológusához szerdán és pénteken hattól hétig. Ma lesz az első beszélgetésetek, szóval érkezz pontosan! Kérd meg a szobatársadat, hogy mutassa meg hova kell menned - ennyit mond és már fordul is vissza abba az irányba ahonnan jött.
    Ezt nem hiszem el. Meg sem kérdezett róla vagy valami, csak szimplán kijelentette, hogy járni fogok erre, és punktum. Azt hittem, hogy itt majd az ilyesfajta dolgok már nem fognak kísérteni és anyáék buzisága már egyáltalán nem talál meg többet. Erre tessék, itt van ez. Fogadok holnapra már az egész suli tudni fog róla! Komolyan, valaki vagy üssön le vagy pedig vigyen vissza Gödöllőre!
    Miután egy kicsit megnyugodok, és újra tudok lélegezni a döbbenettől, folytatom az utamat az 59-es szoba irányába. Mint kiderül a folyósó legvégén, balra van, amivel szemben pedig a 60-as szám csillog. Az igazgatónőtől kapott kulcsot belehelyezem a zárba, majd óramutató járásaval megeggyezően fordítom a kulcsot. A zár kattan, az ajtó kinyílik.
   Az ajtóval szemben egy kis erkély helyezkedik el, ami a hatalmas birtokra néz. Ha a teraszra ki lehet férni ketten, akkor már sokat mondok. Az erkély jobb és bal oldalán egy-egy ágy helyezkedik el. Ezek szerint nem vagyok egyedül a szobában. Tökéletesen észre lehet venni, hogy melyik a nekem szánt ágy,  ugyanis a szoba másik felén egy raklapnyi holmi van, Hollywood Undead és Green Day poszterek a falon, egymás hegyén hátán tankönyvek az íróasztalon.  Az én térfelem viszont teljesen üres. Az ágy szépen beágyazva, látszik a padló, az íróasztal szintén,  azonban azon egy köteg papír hever. Miután ledobtam a cuccaimat a földre, leveszem a cipőmet és a kabatomat, neki állok egy kicsit kipakolni a bőröndből. Amint kinyitom a szekrényemet, hatrahőkölök. Egyenruhák vannak benne. Tíz darab egyenruha.
 Ezt is emlíette volna az igazgatónő? Ja, ja, papolt valami házirendről, amit majd el kell olvasnom.
Az íróasztalon heverő papírkötegfelé nézek. Pár percig csak lesem, aztán kényszeredetten leülök az ágyra, az összefűzött papírokkal a kezemben. A borítóján gyöngybetűkkel írva csak ennyi áll:

 a Házirend

 Azonnal megborzongok a furcsa írásmódtól, aztán kinyitom a kis füzetkét az első oldalon.

 A tanuló kötelességei:

   1. Óvni saját és társai testi épségét, egészségét, betartani a balesetvédelmi előírásokat.
   2. A tanórákra időben megjelenni. Az első óra kezdete 08:05. Minden óra 45 percen át tart, az első szünet 10 perc hosszú, a többi 20, amik alatt a diákok szobájukban nem tartózkodhatnak.
   3. A mobiltelefonokat napközben a szobákban hagyni.
  4. Az egyenruhát a hétköznapok mindegyikén, illetve minden hétvége első napján hordani kell.
   5. A szervezetre káros szerek: dohány, alkohol, kábítószer fogyasztása TILOS az iskola egész területén, közelében, valamint rendezvényein.
   6. A testnevelés órán a testnevelés munkaközösség által előírt felszerelést viselni - tornadressz, sort, edzőcipő.
Héló. Álj! Tornadressz? Mi a francért? Óvoda óta nem volt rajtam egyszer sem, mi a fenének. Különben is, honnan tudnák a ruhaméreteimet? És sort, hogy majd az osztályba járó összes fiú röhögjön a szar alakomon?
  
   7. A hálóterek betartása kötelező. Fiúk illetve lányok nem léphetnek a más nem folyósójára.
   8. Délutáni sport választsáa kötelező, hetente kétszer kivétel a tesnevelésből felmentett diákok számára.
   9. Az iskolában plakátot, hirdetményeket, dekorációkat csak az igazgató előzetes engedélyével, az iskolai bélyegzővel ellátva lehet elhelyezni.
    10. Az ebédlőben a gimnázium dolgozói és diákjai a reggelit 06:05 - 07:40 között ehetik meg, az ebédet 12:20 – 15:30 között tálalják, de az ebéd kiosztása 15:20 – kor befejeződik. A vacsora 18:30-tól 19:45-ig tart. Más időpontban nincs lehetőség étkezni.
   Az olvasásban kopogás zavar meg. Csak remélni tudom, hogy nem megint a diri jön vissza és sóz rám valamilyen baromságot.
   Az ajtóhoz sétálok és kinyitom. A folyósón annyian vannak, mint a heringek. Biztosan most fejeződtek be a tanórák, pedig már három óra van. Az ajtóban egy nagyon szép barna hajú lány áll, egy pár másodpercig meglepetten néz rám, aztán elmosolyodik és beszélni kezd:
 - Szia, Júlia vagyok! De barátoknak csak Julcsi. Biztos te vagy Lívia, már nagyon vártalak, végre nekem is megadatott egy szobatárs. Bent felejtettem a kulcsomat a szobában, szinte soha nem viszem magammal, a legtöbbször nyitva marad az ajtóm - hadarja rohadt gyorsam. Már most látom, hogy egy nagyon beszédes típus és szerintem jóban leszünk.
   Elállok az ajtóból, hogy be tudjon jönni, majd becsukom mögötte.
 - Örülök, hogy megismerhetlek, szólíts csak Lívnek.
 - Na és mi a te történeted? - Lepattan az ágyára és onnan les felém.
 - Milyen történet? - Ráncolom a szemöldökömet.
 - Hát tudod, nem gyakran szoktak átjönni diákok másik sulikból, csak a kilencedikesek, de ők sem évközben - teljesen lelkes. Talán mégsem lesz ez olyan rossz hely.
 - Hát a bátyámat kicsapták az előző giminkből, a szüleimnek meg ezzel betelt a pohár velünk, éééés, most itt vagyunk, mindketten.
 - Hidd el oltári buli itt lenni. Nem vagyunk teljesen szabadok, nincsen pláza, vagy hifi-torony, de nincsenek se szülők, sem pedig szigorú szabályok - itt egy nagy mosoly kenődött az arcára - viszont roppant sok helyes srác van, méghozzá sokkal több, mint csaj.
   Önkéntelenül is elpirultam az utolsó részleten.