2015. szeptember 11., péntek

4. fejezet

Sziasztoook! :) 
Íme egy újabb rész. Nekem eddig ez a személyes kedvenc fejezetem, remélem nektek is elnyeri majd tetszéseteket!
Énn

 a Két félnótás 

   Julcsival nagyon jól elbeszélgetünk. Meglepően őszinte vagyok vele. Mesélek neki, a 'kattos dolgaimról', de a lelkére kötöm, hogy ne beszéljen róla senkinek. Ő is hasonlóan őszinte hozzám. Elmondja, hogy ő sem kilencedik eleje óta tanyázik itt, ő tavaly félévkor jött, mert az előző iskolájában folyton piszkálták a 'nagymenők', többek között azért, mert nem tette szét a lábát az egyik végzős srácnak. És mivel egyetlen egy barátot sem szerzett az első félév alatt, ezért a szülei jobbnak gondolták, ha iskolát vált. Julcsi még azt is elmeséli, hogy a legtöbben családi hagyomány miatt jönnek ebbe az iskolába. Vagy idejárt az anyukájuk, vagy az apukájuk.
   Nagyon elszalad az idő. Még csak nem rég volt három óra, de máris 17:53, ami azt jelenti, hogy hét perc múlva mennem kell a pszichológushoz.
   Gyorsan magamra kapom az egyenruhát, ami elég förtelmesen áll. Mindenhol kilátszanak a dundi testrészeim.
 Miért nem lehet lányokon is farmer? Minek ez a szoknya? Ráadásul annyira rövid, hogy félek bármelyik percben villanthatok...
   Már csak kettő perc van hat óráig, szóval képtelenség, hogy odaérjek időben. Julcsival futva indulunk meg. Még nem nagyon ismertem ki ezt a helyet, ezért fogalmam sincs merre tartunk.
   Julcsi hirtelen megáll, én pedig már nem tudok lelassítani, ezért nekirohanok és mindketten elterülünk a padlón. Nevetve gurulok le barátnőm hátáról, és nem bírom abbahagyni a kacagást. És örömmel látom, hogy Julcsi ugyanannyira szakad a nevetéstől, mint én. Ekkor nyílik egy ajgó, és egy 30-as férfi lép ki rajta. Eléggé szigorú arcot vág, nem hiszem, hogy jóban leszünk.
 - Lívia? Mitter Lívia? - Kérdezi goromba hangsúllyal a pasas, mire én csak egy bólintással jelzem, hogy én lennék az. - Kérem fáradjon be az irodámba. Júlia kisasszony, ön meg próbálja meg az új diákot nem megrontani - lép egyet a még mindig földön röhögő barátnőm felé. Én is föltápászkodok a földről, még egy utolsót rámosolygok Julcsira, és belépek az irodába.
   Még hallom, ahogy Julcsi a férfi után szól: - Igenis, kapitány! - Föltápászkodik a földről és elsétál.
   Összeszorított fogakkal megyek előrébb a pici helységben. Nem nagyon szűrődik be fény az ablakokon keresztül, mert le vannak húzva a redőnyök. Csak egy kis állólámpa fénye pislákol egy keveset. A szobát csak egy átjáróhoz tudnám fogni. Rengeteg kacat van egymás hegyén hátán. A könyvesszekrények dugig meg vannak pakolva, azon kívül pedig a sarokban is egymáson hever egy pár cserép, szemeteszsák és kartondoboz.
   A szoba közepén egy íróasztal van, mindkét oldalán egy-egy szék helyezkedik el. Az úr int, hogy foglaljak helyet az ajtóhoz közelebbi széken, én pedig leülök a koránt sem kényelmes karfásszékre.
 - Nos Lívia, én vagyok az iskola pszichológusa, hívj csak Tibornak, és egyben azt is szeretném, ha a beszélgetések során tegeznénk egymást, mintha csak egy baráttal beszélgetnél - a végén egy kicsit lelassít, a hangja meglepően nyugtató hatással van rám.
 Nem Lív! Nem szabad bedőlnöd az ilyeneknek. Mert úgyis az lesz a vége, hogy te megnyílsz és aztán ott döf vissza ahol csak tud. Hazudj! Sőt nem is kell hazudni, csak nem beszélni az igazságról! Értesz?
 - Lívia, tudod, hogy most miért ülsz itt az irodámban? - Ugyanazzal a nyugtató hanggal szól hozzám, de már nem csábít el.
 - Igen - rendben első hazugság, megy ez nekem, mint a karikacsapás...
   Hogy miért mondok igent? Mert, ha azt látja rajtam "Tibi bácsi", hogy tisztában vagyok önmagammal, hamarabb vége lesz ennek az egésznek. Remélem.
   Tibor egy percig furcsán nézett rám, de végül folytatta:
 - És azt is tudod, hogy a személyiség zavar egy súlyos probléma a tinédzserek körében? - O telibetrafált. Miért hiszi azt mindenki, hogy - csak, hogy én is ezt hajtogathassam - személyiség zavarom van? Ismerek olyat, és egyáltalán nem így viselkedik, mint én. Én teljesen jól vagyok. Nem vagyok beteg, ezért nem is tartom lényegesnek válaszolni erre a kérdésre. - Attól még, hogy nem szólsz hozzám, nem fog megoldódni a problémád - vált taktikát, mivel a kedveskedős hangneme láthatóan nem hat rám, ezért próbál a lelkembe tiporni.
 - Nem vagyok beteg - a hangom kicsit száraz. Igyekszem diszkréten válaszolni, de nagyon felidegesít ez az ürge.
 - Fizikailag talán nem, de lelki betegséged az lehet. Különben anyukád sem említette volna meg a portfólióban, amit rólad és a bátyádról készített.
 Hát ez remek. Mik ki nem derülnek?
 - Nincs semmi bajom, anyukám dilis, és mivel nem tud rólam semmit, mert nem foglalkozik velem, ezért kitalál mindenféle baromságot rólam - közel hajolok az íróasztalához és úgy mondom neki, egyenesen a szemeibe nézve. Hátha így őszintének látszom majd. És úgy néz ki teljesen be is veszi, mire nekem kicsúszik egy apró kérdés a számon. - Elmehetek?
 - Nem, nem mehetsz el, mert még csak most jöttél és háromnegyed óra van még hátra a beszélgetésből.
   Tibor az arcára felvesz egy 'fontos ember vagyok' maszkot és teljesen lényegtelen és sablonos kérdéseket kezd el föltenni nekem, amikre nem tudok - és nem is akarok - igenen és nemen kívül máshogy válaszolni. Néha valamit hevesen jegyzetel a papírjaiba, elmélázik és csak utána folytatja a kérdezősködést. Én nagyon elfáradok a sok beszélésbe, aminek felét szinte csak kitalálom, vagy egy-egy fontosabb részletet lecsippentek belőle.
 - Nos Lívia, ennyi lenne mára, jövőhét szerdán találkozunk - annyira lesokkolódok ettől a mondattól, hogy meg sem moccanok. Mire Tibor felnéz a papírjaiból, és nem túl kedvesen hozzám vágja még, hogy 'Elmehetsz'.
   Föltápászkodok a székből és megigazítom az egyenruhám szoknyáját. Kinyitom az ajtót és kilépek a helységből. Kint nagy zsörtölődés van. A diákok csak úgy rohangálnak a folyosón. Biztos mennek vacsorázni. Én is mennék, de fogalmam sincs, hogy Julcsi hol van jelenleg és teljesen vadidegenek mellé pedig nem akarok leülni. Pedig nagyon éhes vagyok, főleg, hogy ebédet sem ettem. Lényegtelen, kibírom, van egy Mars csoki a bőröndömben, nem lakok vele jól, de legalább nem kell azon aggódnom, hogy esetleg túl sokat ennék meg a vacsorából.
   Nagy léptekkel haladok a lépcsők felé. Csak pár emeletet mentem fel, de azalatt is találkoztam tanulókkal, akik eléggé végigmértek.
 Itt annyira nem történik semmi, hogy még az is érdekes, ha új tanuló jön?
   Elérem a lányhálókörökhöz, egyenletesen ballagok a szobám felé. Elég nagy csend van a folyósón, nem annyira, mint 'Tibor bácsi' szintjén volt. Csak a fiúk részéről hallatszódik át az ökörködések hangja. Elérek a szobámhoz. Épp a kulccsal szöszmötölök, amikor dobogó léptekre és hangos nevetésre leszek figyelmes. A szívem ritmusa a háromszorosára növekszik. 17 szívdobbanás. Két srác rohan felém, igazából csak egy, mert a másik fiú, inkább csak lovagol rajta. Önkéntelenül is elmosolyodom, Timivel mi is csináltunk hasonlókat a suliban, kaptunk is érte rendesen a tanároktól. Hirtelen az a srác aki cipeli a másikat, megbotlik a saját lábában és akkorát előretaknyol, hogy az 'utasa' még egy pillanat erejéig  a levegőben röpül és csak aztán esik a földre. Persze arccal előre. Nem tudtam, hogy sírjak - mert valószínűleg nagyon fájhatott az esés - vagy nevessek. Sajnos a tudatalattim eldöntötte, hogy nevetni fogok, én meg nem győztem harapdálni a számat, hogy nehogy úgy röhögjek, mint egy malac.
 - Oh, ahelyett, hogy ott röhögsz segíthetnél is felkaparni minket - nyög föl az egyik srác, miközben egyértelműen hozzám beszél.
 - Teljesen, igazad van, sajnálom - megindulok feléjük, de még mindig egyfolytában röhögök. Odamegyek az egyikükhöz és nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. A srác bele is kapaszkodik a karomba, majd egy másodperc alatt feláll, közben egy 1000 wattos mosolyt villant felém.
 - Én Bálint vagyok, ő Áron - mutat először magára, majd a még mindig földön fetrengő haverjára, aki szegény még mindig nem tud felkelni a földről. - Te vagy az új lány?
 - Igen én vagyok, Líviának hívnak.
 - Király - tápászkodik föl ezekszerint Áron, és borul a nyakamba, egyszóval megölel.
 - O - én a meglepettségtől szóhoz sem jutok, de természetesen visszaölelem, bajom úgysem lehet belőle.
 - Osztálytársak leszünk - mondja miután lehámlik rólam a két karja.
 - Ja, az osztályfőnök már két hete csak azt hajtogatja, hogy nehogy megrontsunk - mondja Bálint. Ezen a kijelentésen én is csak röhögni tudok.
 - Hé srácok nem jöttök? - egy új hang csapja meg füleimet, gazdáját meg is látom a lépcsőknél állva, talán egy évvel lehet idősebb Bálintnál és Áronnál.
 - De. Mindjárt! - üvölt oda Áron a srácnak. majd visszafordul hozzám. - Te nem jössz?
 - Hova? - nem igazán vagyok képben, hogy miről beszélnek.
 - Megyünk le a birtokra krikettezni - huzogatja a szemöldökeit Bálint.
 - Nem, nem tudok krikettezni, és különben is, ilyen sötétben hogy lehet látni a labdát?
 - Foszforeszkáló, nincsen nehéz dolgunk. És nem nehéz játcani, könnyen megtanulnád - mosolyog még mindig Bálint.
 - Nem most tényleg nem megy. Bocsi. De majd még látjuk egymást - kezdek el hátrálni hátrafelé, a szobámhoz, és integetek nekik, jelezvén, hogy mostmár tényleg mennénk.
 - Majd legközelebb megtanítalak játszani - kacsint Bálint, aztán pedig szinkronban elköszönnek tőlem a srácok. Még az is, aki csak a lépcsőnél áll.
   Kinyitom a szobaajtóm, majd belépek rajta.  Meglepődök azon, hogy Julcsi nincsen a szobában, de nem zavar, otthon is mindig egyedül voltam. Apropó otthon, erről eszembe jut, hogy fel kéne hívnom Timit, hogy beszámoljak a történtekről. Visszamegyek ki a folyósóra. A fiúk már a lépcsőnél járnak, és én tényleg nem akarok hallgatózni, de önkéntelenül is meghallom Bálint és Áron hangját.
 - ...
 - De miért ölelted meg?
 - Mert kiváncsi voltam milyen az illata!
 - ...
 - Jó volt hát. Vanília illata van.
   Önkéntelenül is elmosolyodom, de a továbbiakban már nem figyelem, hogy mit beszélnek. Tárcsázok, de ki sem cseng a telefonom, nem értem miért. Aztán észreveszem, hogy nincsen térerő. Majd holnap megpróbálom újra.
   Fogom a pizsim, ami egy fekete sortból és egy piros snoopy-s topból áll és elmegyek a szobánk mellett található 'női zuhanyzók'-ig, ahol egy lélek sincsen. Leveszem magamról a ruháimat és bemegyek az egyik zuhanyfülkébe. Csak engedem magamra a meleg vizet, nagyon jól esik. Imádok fürdeni, attól mindig feltöltődök és új erőre kapok. A hajamat most nem mosom meg, nem olyan zsíros még, és különben sincsen kedvem órákon át hajat szárítani. Megtörülközöm és felveszem a ruháimat.
   Miután visszamegyek a szobába, csak elterülök az ágyon és nézem a plafont.
   Az ujjaimban érzem azt a szúrós fájdalmat, amit mindig, ha nikotinra vágyik a testem.
Előhalászoma kabátzsebemből a cigarettás dobozomat, amiben már csak nyolc szál van. Nem baj, hisz hoztam magammal utánpótlást, csak azért mégis rohadt drága, és ki tudja mikor fogok innen szabadulni és mikor csaphatok le egy olyan trafikra, ahol ki is szolgálnak. Le kéne szoknom róla. Semmi értelme nincsen az egésznek, undorodom az egésztől. Csak már hozzászoktam, ez a baj.
   Kimegyek az erkélyre és onnan nézelődőm, mindenfele. Rengeteg fa, virág, fű és moha borítja az egész birtokot. Egyszerűen csodálatos. Belátni innen mindent. Hatalmas erdő veszi körül az iskolát, és rettentően el van dugva - bár ezt már eddig is tudtam.
   Már a második szál cigarettát szívom, amikor észreveszem Áronékat az udvaron. Tényleg foszforeszkál a labda... Azt hittem blöffölnek. Ekkor kiszól nekik egy tanár, hogy mostmár ideje bejönni, mert takarodó van. Néhányan már most elindunak befelé, de a rendesebbek azok maradnak összepakolni. Pár perccel később ők is megindulnak, de a cuccokkal együtt. Bálint picit lemarad a többiektől, és felnéz a szobák felé, aztán észrevesz és integet nekem. Nem vagyok benne biztos, hogy megismert, hiszen már nagyon sötét van, de ha nem ismert volna fel biztosan nem integetett volna. Ezért egy nagy mosollyal az arcomon én is integetek neki. Egy puszit küld, aztán berohan az épületbe a többiek után.





2 megjegyzés:

  1. Szia! Tényleg nagyon jó volt ez a rész. Már meg is kedveltem a fiúkat. :D Siess a következővel!
    Üdv, Daphne! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Sietek, ahogy tudok. :) És nagyon jól esnek a szavaid.

    Énn

    VálaszTörlés