2015. szeptember 11., péntek

4. fejezet

Sziasztoook! :) 
Íme egy újabb rész. Nekem eddig ez a személyes kedvenc fejezetem, remélem nektek is elnyeri majd tetszéseteket!
Énn

 a Két félnótás 

   Julcsival nagyon jól elbeszélgetünk. Meglepően őszinte vagyok vele. Mesélek neki, a 'kattos dolgaimról', de a lelkére kötöm, hogy ne beszéljen róla senkinek. Ő is hasonlóan őszinte hozzám. Elmondja, hogy ő sem kilencedik eleje óta tanyázik itt, ő tavaly félévkor jött, mert az előző iskolájában folyton piszkálták a 'nagymenők', többek között azért, mert nem tette szét a lábát az egyik végzős srácnak. És mivel egyetlen egy barátot sem szerzett az első félév alatt, ezért a szülei jobbnak gondolták, ha iskolát vált. Julcsi még azt is elmeséli, hogy a legtöbben családi hagyomány miatt jönnek ebbe az iskolába. Vagy idejárt az anyukájuk, vagy az apukájuk.
   Nagyon elszalad az idő. Még csak nem rég volt három óra, de máris 17:53, ami azt jelenti, hogy hét perc múlva mennem kell a pszichológushoz.
   Gyorsan magamra kapom az egyenruhát, ami elég förtelmesen áll. Mindenhol kilátszanak a dundi testrészeim.
 Miért nem lehet lányokon is farmer? Minek ez a szoknya? Ráadásul annyira rövid, hogy félek bármelyik percben villanthatok...
   Már csak kettő perc van hat óráig, szóval képtelenség, hogy odaérjek időben. Julcsival futva indulunk meg. Még nem nagyon ismertem ki ezt a helyet, ezért fogalmam sincs merre tartunk.
   Julcsi hirtelen megáll, én pedig már nem tudok lelassítani, ezért nekirohanok és mindketten elterülünk a padlón. Nevetve gurulok le barátnőm hátáról, és nem bírom abbahagyni a kacagást. És örömmel látom, hogy Julcsi ugyanannyira szakad a nevetéstől, mint én. Ekkor nyílik egy ajgó, és egy 30-as férfi lép ki rajta. Eléggé szigorú arcot vág, nem hiszem, hogy jóban leszünk.
 - Lívia? Mitter Lívia? - Kérdezi goromba hangsúllyal a pasas, mire én csak egy bólintással jelzem, hogy én lennék az. - Kérem fáradjon be az irodámba. Júlia kisasszony, ön meg próbálja meg az új diákot nem megrontani - lép egyet a még mindig földön röhögő barátnőm felé. Én is föltápászkodok a földről, még egy utolsót rámosolygok Julcsira, és belépek az irodába.
   Még hallom, ahogy Julcsi a férfi után szól: - Igenis, kapitány! - Föltápászkodik a földről és elsétál.
   Összeszorított fogakkal megyek előrébb a pici helységben. Nem nagyon szűrődik be fény az ablakokon keresztül, mert le vannak húzva a redőnyök. Csak egy kis állólámpa fénye pislákol egy keveset. A szobát csak egy átjáróhoz tudnám fogni. Rengeteg kacat van egymás hegyén hátán. A könyvesszekrények dugig meg vannak pakolva, azon kívül pedig a sarokban is egymáson hever egy pár cserép, szemeteszsák és kartondoboz.
   A szoba közepén egy íróasztal van, mindkét oldalán egy-egy szék helyezkedik el. Az úr int, hogy foglaljak helyet az ajtóhoz közelebbi széken, én pedig leülök a koránt sem kényelmes karfásszékre.
 - Nos Lívia, én vagyok az iskola pszichológusa, hívj csak Tibornak, és egyben azt is szeretném, ha a beszélgetések során tegeznénk egymást, mintha csak egy baráttal beszélgetnél - a végén egy kicsit lelassít, a hangja meglepően nyugtató hatással van rám.
 Nem Lív! Nem szabad bedőlnöd az ilyeneknek. Mert úgyis az lesz a vége, hogy te megnyílsz és aztán ott döf vissza ahol csak tud. Hazudj! Sőt nem is kell hazudni, csak nem beszélni az igazságról! Értesz?
 - Lívia, tudod, hogy most miért ülsz itt az irodámban? - Ugyanazzal a nyugtató hanggal szól hozzám, de már nem csábít el.
 - Igen - rendben első hazugság, megy ez nekem, mint a karikacsapás...
   Hogy miért mondok igent? Mert, ha azt látja rajtam "Tibi bácsi", hogy tisztában vagyok önmagammal, hamarabb vége lesz ennek az egésznek. Remélem.
   Tibor egy percig furcsán nézett rám, de végül folytatta:
 - És azt is tudod, hogy a személyiség zavar egy súlyos probléma a tinédzserek körében? - O telibetrafált. Miért hiszi azt mindenki, hogy - csak, hogy én is ezt hajtogathassam - személyiség zavarom van? Ismerek olyat, és egyáltalán nem így viselkedik, mint én. Én teljesen jól vagyok. Nem vagyok beteg, ezért nem is tartom lényegesnek válaszolni erre a kérdésre. - Attól még, hogy nem szólsz hozzám, nem fog megoldódni a problémád - vált taktikát, mivel a kedveskedős hangneme láthatóan nem hat rám, ezért próbál a lelkembe tiporni.
 - Nem vagyok beteg - a hangom kicsit száraz. Igyekszem diszkréten válaszolni, de nagyon felidegesít ez az ürge.
 - Fizikailag talán nem, de lelki betegséged az lehet. Különben anyukád sem említette volna meg a portfólióban, amit rólad és a bátyádról készített.
 Hát ez remek. Mik ki nem derülnek?
 - Nincs semmi bajom, anyukám dilis, és mivel nem tud rólam semmit, mert nem foglalkozik velem, ezért kitalál mindenféle baromságot rólam - közel hajolok az íróasztalához és úgy mondom neki, egyenesen a szemeibe nézve. Hátha így őszintének látszom majd. És úgy néz ki teljesen be is veszi, mire nekem kicsúszik egy apró kérdés a számon. - Elmehetek?
 - Nem, nem mehetsz el, mert még csak most jöttél és háromnegyed óra van még hátra a beszélgetésből.
   Tibor az arcára felvesz egy 'fontos ember vagyok' maszkot és teljesen lényegtelen és sablonos kérdéseket kezd el föltenni nekem, amikre nem tudok - és nem is akarok - igenen és nemen kívül máshogy válaszolni. Néha valamit hevesen jegyzetel a papírjaiba, elmélázik és csak utána folytatja a kérdezősködést. Én nagyon elfáradok a sok beszélésbe, aminek felét szinte csak kitalálom, vagy egy-egy fontosabb részletet lecsippentek belőle.
 - Nos Lívia, ennyi lenne mára, jövőhét szerdán találkozunk - annyira lesokkolódok ettől a mondattól, hogy meg sem moccanok. Mire Tibor felnéz a papírjaiból, és nem túl kedvesen hozzám vágja még, hogy 'Elmehetsz'.
   Föltápászkodok a székből és megigazítom az egyenruhám szoknyáját. Kinyitom az ajtót és kilépek a helységből. Kint nagy zsörtölődés van. A diákok csak úgy rohangálnak a folyosón. Biztos mennek vacsorázni. Én is mennék, de fogalmam sincs, hogy Julcsi hol van jelenleg és teljesen vadidegenek mellé pedig nem akarok leülni. Pedig nagyon éhes vagyok, főleg, hogy ebédet sem ettem. Lényegtelen, kibírom, van egy Mars csoki a bőröndömben, nem lakok vele jól, de legalább nem kell azon aggódnom, hogy esetleg túl sokat ennék meg a vacsorából.
   Nagy léptekkel haladok a lépcsők felé. Csak pár emeletet mentem fel, de azalatt is találkoztam tanulókkal, akik eléggé végigmértek.
 Itt annyira nem történik semmi, hogy még az is érdekes, ha új tanuló jön?
   Elérem a lányhálókörökhöz, egyenletesen ballagok a szobám felé. Elég nagy csend van a folyósón, nem annyira, mint 'Tibor bácsi' szintjén volt. Csak a fiúk részéről hallatszódik át az ökörködések hangja. Elérek a szobámhoz. Épp a kulccsal szöszmötölök, amikor dobogó léptekre és hangos nevetésre leszek figyelmes. A szívem ritmusa a háromszorosára növekszik. 17 szívdobbanás. Két srác rohan felém, igazából csak egy, mert a másik fiú, inkább csak lovagol rajta. Önkéntelenül is elmosolyodom, Timivel mi is csináltunk hasonlókat a suliban, kaptunk is érte rendesen a tanároktól. Hirtelen az a srác aki cipeli a másikat, megbotlik a saját lábában és akkorát előretaknyol, hogy az 'utasa' még egy pillanat erejéig  a levegőben röpül és csak aztán esik a földre. Persze arccal előre. Nem tudtam, hogy sírjak - mert valószínűleg nagyon fájhatott az esés - vagy nevessek. Sajnos a tudatalattim eldöntötte, hogy nevetni fogok, én meg nem győztem harapdálni a számat, hogy nehogy úgy röhögjek, mint egy malac.
 - Oh, ahelyett, hogy ott röhögsz segíthetnél is felkaparni minket - nyög föl az egyik srác, miközben egyértelműen hozzám beszél.
 - Teljesen, igazad van, sajnálom - megindulok feléjük, de még mindig egyfolytában röhögök. Odamegyek az egyikükhöz és nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. A srác bele is kapaszkodik a karomba, majd egy másodperc alatt feláll, közben egy 1000 wattos mosolyt villant felém.
 - Én Bálint vagyok, ő Áron - mutat először magára, majd a még mindig földön fetrengő haverjára, aki szegény még mindig nem tud felkelni a földről. - Te vagy az új lány?
 - Igen én vagyok, Líviának hívnak.
 - Király - tápászkodik föl ezekszerint Áron, és borul a nyakamba, egyszóval megölel.
 - O - én a meglepettségtől szóhoz sem jutok, de természetesen visszaölelem, bajom úgysem lehet belőle.
 - Osztálytársak leszünk - mondja miután lehámlik rólam a két karja.
 - Ja, az osztályfőnök már két hete csak azt hajtogatja, hogy nehogy megrontsunk - mondja Bálint. Ezen a kijelentésen én is csak röhögni tudok.
 - Hé srácok nem jöttök? - egy új hang csapja meg füleimet, gazdáját meg is látom a lépcsőknél állva, talán egy évvel lehet idősebb Bálintnál és Áronnál.
 - De. Mindjárt! - üvölt oda Áron a srácnak. majd visszafordul hozzám. - Te nem jössz?
 - Hova? - nem igazán vagyok képben, hogy miről beszélnek.
 - Megyünk le a birtokra krikettezni - huzogatja a szemöldökeit Bálint.
 - Nem, nem tudok krikettezni, és különben is, ilyen sötétben hogy lehet látni a labdát?
 - Foszforeszkáló, nincsen nehéz dolgunk. És nem nehéz játcani, könnyen megtanulnád - mosolyog még mindig Bálint.
 - Nem most tényleg nem megy. Bocsi. De majd még látjuk egymást - kezdek el hátrálni hátrafelé, a szobámhoz, és integetek nekik, jelezvén, hogy mostmár tényleg mennénk.
 - Majd legközelebb megtanítalak játszani - kacsint Bálint, aztán pedig szinkronban elköszönnek tőlem a srácok. Még az is, aki csak a lépcsőnél áll.
   Kinyitom a szobaajtóm, majd belépek rajta.  Meglepődök azon, hogy Julcsi nincsen a szobában, de nem zavar, otthon is mindig egyedül voltam. Apropó otthon, erről eszembe jut, hogy fel kéne hívnom Timit, hogy beszámoljak a történtekről. Visszamegyek ki a folyósóra. A fiúk már a lépcsőnél járnak, és én tényleg nem akarok hallgatózni, de önkéntelenül is meghallom Bálint és Áron hangját.
 - ...
 - De miért ölelted meg?
 - Mert kiváncsi voltam milyen az illata!
 - ...
 - Jó volt hát. Vanília illata van.
   Önkéntelenül is elmosolyodom, de a továbbiakban már nem figyelem, hogy mit beszélnek. Tárcsázok, de ki sem cseng a telefonom, nem értem miért. Aztán észreveszem, hogy nincsen térerő. Majd holnap megpróbálom újra.
   Fogom a pizsim, ami egy fekete sortból és egy piros snoopy-s topból áll és elmegyek a szobánk mellett található 'női zuhanyzók'-ig, ahol egy lélek sincsen. Leveszem magamról a ruháimat és bemegyek az egyik zuhanyfülkébe. Csak engedem magamra a meleg vizet, nagyon jól esik. Imádok fürdeni, attól mindig feltöltődök és új erőre kapok. A hajamat most nem mosom meg, nem olyan zsíros még, és különben sincsen kedvem órákon át hajat szárítani. Megtörülközöm és felveszem a ruháimat.
   Miután visszamegyek a szobába, csak elterülök az ágyon és nézem a plafont.
   Az ujjaimban érzem azt a szúrós fájdalmat, amit mindig, ha nikotinra vágyik a testem.
Előhalászoma kabátzsebemből a cigarettás dobozomat, amiben már csak nyolc szál van. Nem baj, hisz hoztam magammal utánpótlást, csak azért mégis rohadt drága, és ki tudja mikor fogok innen szabadulni és mikor csaphatok le egy olyan trafikra, ahol ki is szolgálnak. Le kéne szoknom róla. Semmi értelme nincsen az egésznek, undorodom az egésztől. Csak már hozzászoktam, ez a baj.
   Kimegyek az erkélyre és onnan nézelődőm, mindenfele. Rengeteg fa, virág, fű és moha borítja az egész birtokot. Egyszerűen csodálatos. Belátni innen mindent. Hatalmas erdő veszi körül az iskolát, és rettentően el van dugva - bár ezt már eddig is tudtam.
   Már a második szál cigarettát szívom, amikor észreveszem Áronékat az udvaron. Tényleg foszforeszkál a labda... Azt hittem blöffölnek. Ekkor kiszól nekik egy tanár, hogy mostmár ideje bejönni, mert takarodó van. Néhányan már most elindunak befelé, de a rendesebbek azok maradnak összepakolni. Pár perccel később ők is megindulnak, de a cuccokkal együtt. Bálint picit lemarad a többiektől, és felnéz a szobák felé, aztán észrevesz és integet nekem. Nem vagyok benne biztos, hogy megismert, hiszen már nagyon sötét van, de ha nem ismert volna fel biztosan nem integetett volna. Ezért egy nagy mosollyal az arcomon én is integetek neki. Egy puszit küld, aztán berohan az épületbe a többiek után.





2015. szeptember 4., péntek

3. fejezet

Sziasztok!!
Na, szóval tegnap elfelejtettem kitenni nektek az új részt, de nem gond, mert remélhetőleg így majd ma még jobban fogjátok élvezni az új részt.
                 Puszi, Énn
 Ismerkedés az új sulival  
   Az igazgatónő bevezet minket a hatalmas épületbe, ami, ha lehetséges, belülről még nagyobb, mint kívülről. Rögtön a bejárati ajtóval szemben egy hatalmas aula tárul a szemem elé. Itt székek, növények, néhány számítógép és egy pár asztal van elhelyezve. A belmagassága megközelítheti egy templomét is. Jobb és bal oldalt egy-egy lépcsősor fut fel három emeleten át. Szemben egy nyitott nagy ajtó, előtte két irányba egy hosszú, fényben szegény folyosó nyúlik. Zsuzsanna megáll az aula közepén, és karjait kitárva kezdi el magyarázni a tudnivalókat.
 - Ez iskolánk benti udvara és egyben aulája ahol különböző rendezvényeket és játékokat szoktunk rendezni. Ott a porta - mutat egy pici fallal elválasztott helységre az igazgatónő - bármelyik sport holmijait megtalálhatjátok ott. Iskolánk nyitott a legtöbb játékra, tollas és krikettütőt mindig találni fogtok bent, de röplabdára, kosárra, futballra és métára is tarthattok igényt csak ahhoz még a nap folyamán le kell jelentkeznetek, hogy megtudjuk szervezni a csapatokat. És azonkívül az említett sportok egyikéből kötelező heti kétszer szakkörre járnotok. Van kérdés?
 Persze, hogy van kérdésem milliónyi, de nem akarlak egy életen át hallgatni, majd rájövök magamtól is.
    Semmi kedvem nincs az egészhez, magamnál nagyobb sportanalfabétát nem ismerek az egész világon.
   Miután én sem és a bátyám sem szólal meg az igazgatónő továbbnavigál minket. Elhaladunk a nagy ajtó előtt, ahol egy tágas és fülledt ebédlő helyezkedik. A folyosón jobbra a könyvtár, balra pedig a társalgó. A könyvtár mellett nyílik egy ajtó a hátsó udvarra, a társalgó mellett pedig egy csomó zárt ajtó, és még egy folyosó ami a tesiterem felé vezet.
    Miközben a diri darálja a 'fontos' tudnivalókat az iskoláról visszamegyünk az aulába és felmegyünk a jobboldali lépcsősoron, ami pontosan 64 lépcsőfokból áll. Mint később kiderül a két lépcsősor ugyanoda vezet fel.
    Az első és a második emeleten a tantermek vannak. Minden osztálynak van saját osztályterme azonkívül van egy kémia/fizika/biológia előadó, egy rajzterem és egy médiaterem.

 Már most látom, hogy a legutolsó lesz a kedvencem. A régi sulimban sajnos csak az első évben volt, ráadásul az is övön alulinak mondhatja magát.
   Minden évfolyamban csak egy osztály van, amik 15 és 25 fő között ingadoznak. Az én osztályom - azaz a tizedik - 18 fős, a bátyámé pedig 22. Viszont van egy ötödik évfolyam - azaz a tizenharmadik. Itt az igazán tehetséges diákok maradhatnak. Én már most sejtem, hogy nem fognak oda beválogatni. De nem bánom, a célom az, hogy minél hamarabb szabadulhassak innen, és élhessem tovább a régi életem...
    Amikor az igazgatónő befejezte a legalább húsz perces tájékoztatóját, aminek nagy valószínűséggel a felét sem fogadta be az agyam, továbbmengyünk a harmadik emeletre. Itt az alvótér van. Jobbra a lányoké, balra a fiúké. Az igazgatónő a kezünkbe nyomott egy-egy kulcsot, amin egy apró szám díszeleg - nyilván az ajtó számát jelzi. Itt Gáborral különválnak az útjaink, ráadásul az igazgatónő is elpártol, mi pedig mivel még ma nem kell bemennünk a tanításra - ami úgy is a vége felé jár már -, hanem a szobáinkban töltjük a nap további részét, ahogy a hétvégét is.
 Örök hála a pénteknek.
    Már majdnem megtalálnám a keresett szobaajtót, amikor lábdobogásra leszek figyelmes magam mögött.
 - Lívia - az igazgató hangja nagyot vízhangzik a teljesen üres folyosón. Megfordulok és már látom is Izabella alakját, amint felém közeledik, lassú, kecses léptekkel. Már most sejtem, hogy nem lehet jóról szó, mert azt a bátyám előtt mondta volna - elfelejtettem említeni, hogy anyukád beszélt nekem a személyiségzavarodról és szeretnék én is segíteni neked abban, hogy sikeres legyen a beilleszkedésed, és teljes legyen a koncentrációd a tantárgyak felé. Beírattalak az iskola pszihológusához szerdán és pénteken hattól hétig. Ma lesz az első beszélgetésetek, szóval érkezz pontosan! Kérd meg a szobatársadat, hogy mutassa meg hova kell menned - ennyit mond és már fordul is vissza abba az irányba ahonnan jött.
    Ezt nem hiszem el. Meg sem kérdezett róla vagy valami, csak szimplán kijelentette, hogy járni fogok erre, és punktum. Azt hittem, hogy itt majd az ilyesfajta dolgok már nem fognak kísérteni és anyáék buzisága már egyáltalán nem talál meg többet. Erre tessék, itt van ez. Fogadok holnapra már az egész suli tudni fog róla! Komolyan, valaki vagy üssön le vagy pedig vigyen vissza Gödöllőre!
    Miután egy kicsit megnyugodok, és újra tudok lélegezni a döbbenettől, folytatom az utamat az 59-es szoba irányába. Mint kiderül a folyósó legvégén, balra van, amivel szemben pedig a 60-as szám csillog. Az igazgatónőtől kapott kulcsot belehelyezem a zárba, majd óramutató járásaval megeggyezően fordítom a kulcsot. A zár kattan, az ajtó kinyílik.
   Az ajtóval szemben egy kis erkély helyezkedik el, ami a hatalmas birtokra néz. Ha a teraszra ki lehet férni ketten, akkor már sokat mondok. Az erkély jobb és bal oldalán egy-egy ágy helyezkedik el. Ezek szerint nem vagyok egyedül a szobában. Tökéletesen észre lehet venni, hogy melyik a nekem szánt ágy,  ugyanis a szoba másik felén egy raklapnyi holmi van, Hollywood Undead és Green Day poszterek a falon, egymás hegyén hátán tankönyvek az íróasztalon.  Az én térfelem viszont teljesen üres. Az ágy szépen beágyazva, látszik a padló, az íróasztal szintén,  azonban azon egy köteg papír hever. Miután ledobtam a cuccaimat a földre, leveszem a cipőmet és a kabatomat, neki állok egy kicsit kipakolni a bőröndből. Amint kinyitom a szekrényemet, hatrahőkölök. Egyenruhák vannak benne. Tíz darab egyenruha.
 Ezt is emlíette volna az igazgatónő? Ja, ja, papolt valami házirendről, amit majd el kell olvasnom.
Az íróasztalon heverő papírkötegfelé nézek. Pár percig csak lesem, aztán kényszeredetten leülök az ágyra, az összefűzött papírokkal a kezemben. A borítóján gyöngybetűkkel írva csak ennyi áll:

 a Házirend

 Azonnal megborzongok a furcsa írásmódtól, aztán kinyitom a kis füzetkét az első oldalon.

 A tanuló kötelességei:

   1. Óvni saját és társai testi épségét, egészségét, betartani a balesetvédelmi előírásokat.
   2. A tanórákra időben megjelenni. Az első óra kezdete 08:05. Minden óra 45 percen át tart, az első szünet 10 perc hosszú, a többi 20, amik alatt a diákok szobájukban nem tartózkodhatnak.
   3. A mobiltelefonokat napközben a szobákban hagyni.
  4. Az egyenruhát a hétköznapok mindegyikén, illetve minden hétvége első napján hordani kell.
   5. A szervezetre káros szerek: dohány, alkohol, kábítószer fogyasztása TILOS az iskola egész területén, közelében, valamint rendezvényein.
   6. A testnevelés órán a testnevelés munkaközösség által előírt felszerelést viselni - tornadressz, sort, edzőcipő.
Héló. Álj! Tornadressz? Mi a francért? Óvoda óta nem volt rajtam egyszer sem, mi a fenének. Különben is, honnan tudnák a ruhaméreteimet? És sort, hogy majd az osztályba járó összes fiú röhögjön a szar alakomon?
  
   7. A hálóterek betartása kötelező. Fiúk illetve lányok nem léphetnek a más nem folyósójára.
   8. Délutáni sport választsáa kötelező, hetente kétszer kivétel a tesnevelésből felmentett diákok számára.
   9. Az iskolában plakátot, hirdetményeket, dekorációkat csak az igazgató előzetes engedélyével, az iskolai bélyegzővel ellátva lehet elhelyezni.
    10. Az ebédlőben a gimnázium dolgozói és diákjai a reggelit 06:05 - 07:40 között ehetik meg, az ebédet 12:20 – 15:30 között tálalják, de az ebéd kiosztása 15:20 – kor befejeződik. A vacsora 18:30-tól 19:45-ig tart. Más időpontban nincs lehetőség étkezni.
   Az olvasásban kopogás zavar meg. Csak remélni tudom, hogy nem megint a diri jön vissza és sóz rám valamilyen baromságot.
   Az ajtóhoz sétálok és kinyitom. A folyósón annyian vannak, mint a heringek. Biztosan most fejeződtek be a tanórák, pedig már három óra van. Az ajtóban egy nagyon szép barna hajú lány áll, egy pár másodpercig meglepetten néz rám, aztán elmosolyodik és beszélni kezd:
 - Szia, Júlia vagyok! De barátoknak csak Julcsi. Biztos te vagy Lívia, már nagyon vártalak, végre nekem is megadatott egy szobatárs. Bent felejtettem a kulcsomat a szobában, szinte soha nem viszem magammal, a legtöbbször nyitva marad az ajtóm - hadarja rohadt gyorsam. Már most látom, hogy egy nagyon beszédes típus és szerintem jóban leszünk.
   Elállok az ajtóból, hogy be tudjon jönni, majd becsukom mögötte.
 - Örülök, hogy megismerhetlek, szólíts csak Lívnek.
 - Na és mi a te történeted? - Lepattan az ágyára és onnan les felém.
 - Milyen történet? - Ráncolom a szemöldökömet.
 - Hát tudod, nem gyakran szoktak átjönni diákok másik sulikból, csak a kilencedikesek, de ők sem évközben - teljesen lelkes. Talán mégsem lesz ez olyan rossz hely.
 - Hát a bátyámat kicsapták az előző giminkből, a szüleimnek meg ezzel betelt a pohár velünk, éééés, most itt vagyunk, mindketten.
 - Hidd el oltári buli itt lenni. Nem vagyunk teljesen szabadok, nincsen pláza, vagy hifi-torony, de nincsenek se szülők, sem pedig szigorú szabályok - itt egy nagy mosoly kenődött az arcára - viszont roppant sok helyes srác van, méghozzá sokkal több, mint csaj.
   Önkéntelenül is elpirultam az utolsó részleten.
   

   

2015. augusztus 27., csütörtök

2. fejezet

Sziasztok!
Már nagyon vártam, hogy kitehessem ezt a részt, hisz nagyjából ebben kezdődik el a történet. Bár itt sem halad még annyira, de már Lívia elkezdi az új életét. Ettől kezdve csak izgalmasabb részeket szeretnék számotokra nyújtani.
                                   Énn
  egy Eltitkolt 'apró' részlet  
    Már legalább két órája ülünk az autóban. Természetesen nem egyfolytában mentünk, azt én nem bírnám ki, de már akkor is belefájdult az ülésbe a fenekem. Apa és anya elöl, teljesen elszigetelődve tőlem, én és a bátyám pedig hátul nyomorogtunk azok között a cuccok között, amiket nem a költöztető kocsi hoz. Míg anyáék vígan cseverésznek, én nem is szólok Gáborhoz. Nagyon haragszom rá, sőt ez már nem is harag, hanem düh. De ő ebből semmit nem érez. Míg én kisírtam a szemeim, hogy el kell jönnöm Gödöllőről, ő csak úgy fogta föl, hogy egy király buli, mert még több emberrel ismerkedhet meg. Szóval ez kivel volt kicseszés? Na kivel? VELEM!
 - Anyaaa! Mikor érünk oda? - Már harmadszorra kérdezem az út folyamán, szóval szándékosan vagyok ilyen ingerült. Nehogy már csak nekem legyen kín szenvedés ez a pár óra.
 - Nem tudom, Lívia - harmadszorra kapom ezt a választ. Anya szerintem nagyon is örül, hogy kínozhat az ilyesfajta válaszaival, hisz 'ezzelisnevelemagyerekem'. Csak azt nem érti, hogy akinek a nevelés kéne az nem én vagyok, hanem a tökéletes fiacskája, Gábor, aki történetesen nem hall semmit, mert fülhallgatózik.
    Hopp, az emlegetett szamár kiveszi a fülhallgatót a füleiből.
 - Apaa! Mikor érünk oda?

2015. augusztus 20., csütörtök

1. fejezet

Sziasztok! :)
Nos, én is meglepődtem, de igen, máris augusztus 20.-a van. Elképzelhetetlen, hogy milyen gyorsan eljött a nyár vége, de ne bánkódjunk élvzzük
ki a még meglévő 11 napot.
                                            Jó olvasást  Énn

 
 a Búcsú
 
    Pont egy hét telt ez azóta, hogy elájultam és mentőt kellett hívni, valamint, hogy Gábort kicsapták a sulimból, ami amúgy azért volt, mert megrongálták a tesitanár kocsiját. Na igen, intelligens egy társaság. Engem két nappal később már kiengedtek a kórházból, de a szüleim feleslegesen jártak be az iskolába, mert testvérkémet semmi áron nem akarták visszavenni. Innen jött anyáék 'fantasztikus' ötlete, hogy elköltözünk. Apa nem rég Sopronban (!!) kapott egy állás ajánlatot, ahová nagy valószínűséggel anyát is fel tudnák venni. Szóval a következő történt. Anya legutóbbi látogatásánál a sulimban, amikor a bátyámat próbálta visszatenni a gimnáziumba, - ami ugye sikertelen volt - kiíratott engem is bosszúból, mondván, hogy én nem fogok lejárni mindennap vonattal és hévvel Gödöllőig, hogy egy olyan gimnáziumba járjak, ahol Gábor nem tud szemmel tartani.
 Oké, először is. Mi az, hogy nem tud szemmel tartani? Másodszor meg, miért kéne engem szemmel tartani? 
    A lakás ügy is megoldódna, mert apa egy régi ismerőse tud nekünk egy olcsó, de szép ingatlant eladni, baráti áron. Bár elég keveset tudok arról, hogy mekkra, hány szobás stb. És én egyáltalán nem akarok a világ végére költözni, hisz itt van az összes barátom,

2015. június 18., csütörtök

Prológus

Sziasztok!
Íme a 0. rész, remélem megfog majd titeket, nem csalódtok és kedvet kaptok a blog olvasásához.
Köszönöm, hogy benéztél! :)
                                                                     Énn



    Egy szokásos napnak indul a mai is. Felkelek, felöltözök, megnézem magam a tükörben majd inkább egy másik ruhát veszek föl, fogat mosok, elbúcsúzok anyától és elindulok a suliba.
    Novembert írunk már javában, de én még mindig nem zökkentem vissza a tanulásba, lehet velem van a baj és annyira ellustultam, hogy az agyam képtelen megjegyezni a tananyagot. Bár a kedvenc tantárgyaimból még mindig tarolok, - amik a történelem és a biológia - de a többiből erősen mély zuhanásnak ereszkedtem. Apu mindig piszkál, hogy legalább egy matek különtanáromnak kéne lennie, azonban kizártnak tartom, hogy javítana a helyzetemen, ha egyszerűen az összes tanár csak a közepétől kezdi el magyarázni a tananyagot, nem pedig a legelejétől... Különben is, elég a pszihológusommal eltöltenem naponta másfél órát, nem kell nekem még ez is, elég gondom van nekem.
    Miközben ballagok Gödöllő utcáin és számolom a lépéseim, egy picit fázva, mert ugye én is a tavaszi kabátomat hordom még, nem pedig a jó vastag télit, a bátyám és a haverjai húznak el mellettem kocsival. Áldom őket, hogy legalább nem mentek bele a mellettem lévő pocsolyába, és fröcsköltek le tetőtől talpig. A bátyámról csak annyit kell tudni, hogy Mitter Gábornak hívják, nem mondanám, hogy olyan jól kijövünk, csak egy évvel idősebb nálam, boxol és roppant bosszantóak a barátai. Egész nap a nappalinkban ülnek és videójátékoznak, de ha anyuék nincsenek otthon isznak és még engem is zaklatnak. Vagy éjjelenként elmennek és vandálkodnak. Egyáltalán nem jó társaság.
    Beérve a suliba nagy ricsaj van, minden tanuló lézeng valamerre, fut a büfé felé esetleg a tankönyveik között pakolásznak, fetrengenek a padlón és a többi, amik egy átlagos középiskolában lenni szoktak. A lépcsők felé veszem az irányt.
 - 1. lépcsőfok, 2. lépcsőfok, 3. lépcsőfok ..... 38. lépcsőfok, 39. lépcsőfok.... - sajnos úgymond ez is az egyik.. khm.. 'problémámhoz' tartozik. Nem lenne vele olyan nagy bajom, ha nem hangosan motyognám. A barátaim sem tudnak erről semmit, sőt a pszihomókusomat is titkolom.
    Felérve a másodikra, befordulok balra majd bemegyek a 10.c feliratú osztályba. Szinte mindenki itt van már. Ez van mindig ha az utolsó percben érek be. Nem mondom az osztályomat egy túlzottan jó közösségnek, de megvagyunk egymás között. Itt is vannak kisebb csapatok, de nem menők és nyomorékok hanem szimpla baráti körök, akik megtalálták egymás között a közös hangot.
    Alig pakolok le az asztalomra, legjobb barátnőm, Timi már is a nyakamba ugrik, majd odarángat a többiekhez.
 - Lívia! Basszus de rég láttalak - kezd el ordítani Márk, akivel már két hete nem találkoztam, ugyanis elutaztak Franciaországba a szüleivel és a húgával. Szegényke....
 - Szia Márk, jó újra látni - majd egy ölelésbe zárom és köszönök a többieknek is, majd így folytatom Márkhoz - Milyen volt Párizs? Csináltál fotókat?
   Az óra kezdetéig még beszélgetünk egy kicsit, Márk megmutatta a képeket, amiket készített, majd amikor a matektanár bejön mi is a helyünkre megyünk. Soha nem értettem az órarendemet. Hogy lehet matematikát hétfő első órába tenni? Ki állította ezt össze!? Én csak bámulunk előre, mint borjú az új kapura, közben azt is sasolom mit csinálnak a többiek. Ők is annyira unhatják mint én, pedig nem mehet az óra több mint 3 perce. Innentől kezdve se kép se hang. Képszakadás. Semmi nem ragad mag a fejemben, pedig tényleg próbálok koncentrálni, de valamiért most még a tollaim szétszedése is sokkal érdekesebb. Várjunk. Elfelejtettem melyik részét hova kell tenni. Először a rugót tegyem vissza a tollba vagy azt a kis pöcök bigyót?
 - Lívia? Ön mit gondol erről?
    A tanár kérésére már rögtön felkapom a fejem, és próbálok visszaemlékezni az előző mondataira, és a kérdésre, de az utolsó amire emlékszem az annyi, hogy 'Kérem a jelentést'. Oké. Nézzük meg a táblát. Mi ez mi a szar? Ilyet mikor tanultunk? Basszus, basszus. Most számolnom kéne? De mit? Jaj ne, már megint ez történik. Mennyi az idő? 08:15? Ó a francba, csöngessenek már ki. Istenem segíts.
Miaválaszmiaválaszmiaválasz...
 - Lívia? Kérem! - A tanár már koránt sem olyan nyugodtan reagál a semmittevésemre. A padom mellé sétál és belenéz a füzetembe, ami teljesen üres. Már látom az arcán, hogy forr a dühtől. Miért bosszantom fel mindig a legszigorúbb és legmogorvább tanárt?
 - Öhm. Elnézést. Mi is volt a kérdés?
 - Maga semmiből nem tanul? - lehajol és visszateszi a füzetemet a padomra, majd konkrétan a fülembe üvölt - KIFELÉ! -  nem csodálkoznék, ha szó szerint kiszakadna a dobhártyám!
    Felpattanok a székről és egy szó nélkül kisétálok az ajtón. A fülem iszonyatosan cseng, de azt még ki tudom venni, hogy a többieknek magyarázza, hogy "Ez megengedhetetlen" és a többi baromság amit ilyenkor mondani szokás...
    Az ablak mellett nekidőlök a falnak, és lecsúszok a földre, míg a fenekem nem érinti a hideg folyosó padlóját. Ahhoz a fülemhez kapok, amibe beleüvöltött a tanár. Nedves. Véres. A mosdóba rohanok, bár szívem szerint inkább haza mennék. Bepánikolok, amikor a tükörbe nézek.
Nincs gond Lívia, minden rendben lesz, nem pánikolunk, semmi gond. Minden a legnagyobb rendben.
 - Három belégzés. Kettő kilégzés... Nyugi! .... 18 szívdobbanás, 19 szívdobbanás.
Azonnal tárcsázni kezdek. Kicsöng. Megszakad a vonal.
Bepötyögöm a munkahelyi számot. 27 szívdobbanás, 28 szívdobbanás, 29..., ...
 - Utazási iroda. Miben segíthetek? - Anya komor hangja szólal meg a telefonban.
Lihegve próbálok én is beleszólni a mikrofonba.
 - Aa-anya?... Én, én vagyok! ...
 - Kicsim! Mi történt? Próbálj meg lenyugodni. Nincs semmi baj!
Itt a vége! Összerogyok, és elkezdek bőgni, zokogni. Hallom anya nyugtató hangját a telefonba, de nem értem meg. Körülbelül húsz perc elteltével már sikerült abbahagynom a pityergést is.
 - Lívia! Gyere haza. Írok neked igazolást, és én is elkérezkedek a főnökömtől. Otthon találkozunk - és anya már le is tette a telefont. Gyorsan összekaparom magam a földről, többet már nem nézek a tükörbe, csak előre figyelek és kisétálok az ajtón.
    Túl sok a diák. Megtörlöm a szemeimet, hogy a legkisebb nyoma se látszódjon annak, hogy kisírtam magam. Bemegyek az osztályterembe, ami az udvari szünetnek hála, majdnem kiürült. Nem érdekelve, hogy Márk van egyedül a teremben, és hogy megszólít és hozzám beszél, villám gyorsan pakolok össze, vállamra kapom az iskolatáskámat és gyorslépésben indulok meg a második emeletről.
    Számolom a lépéseim, miközben a lépcsőn futok lefelé. Nem is gondolva arra, hogy a suliban még lehetnek emberek, rohanok neki az igazgató helyettesnek. Majdnem elesek, és eldöntöm őt is magammal, de szerencsére mindketten megtartjuk az egyensúlyunkat.
 - Ne tessék haragudni, nagyon sajnálom! Legközelebb jobban figyelek, ígérem! - Mentegetőzök, mielőtt még ő is lekapja a fejemet...
 - Ezegyszer elnézem! - Szemei szikrát szórnak, és készülnék az újabb üvöltözésre, és fülvérzésre. De eszébe juthat valami, mert hangnemet vált, lenéz a papírjára és folytatja. Mosolya olyan, mint egy ördögé. - Igazából segíthetnél nekem egy keveset. Hol találom Fodor Mátyást, Huster Martint, Szege Balázst, Szege Bencét és többek között a bátyádat?
 - Öm.. Ha minden igaz a büfé előtt, ilyenkor mindig ott ülnek össze!
 - Köszönöm, kedves, de te meg ne lógast az orrod, semmire sem mész vele! Ahogy ők sem! - ezuán a vicsorral az arcán, és a 'mostmegvagytok' szemeivel sebes léptekkel halad a diágseregtől túlfűtött folyósó irányába. Én pedig folytatom az utamat a kijárathoz.
    A hazaúton már gyorsabban haladok. Lehet csak azért, mert nagyon fázom, lehet, hogy már anya karjaiba lennék, mielőtt egy újabb megállíthatatlan roham tör rám.

    Hazaérve meglepődök egy kicsit. Nem csak anya van a házban, apa is és a pszihológusom, Réka. Gyűlölöm ezt az egészet, miért kezelnek úgy, mint egy fogyatékost? Miért csak én küszködök problémákkal? Miért hiszi azt mindenki, hogy egy agyturkász majd megold mindent? Inkább csendben maradok és nem szólok egy szót sem. Odasétálok anyához és megölelem. Rég öleltem ilyen hosszan. Anya az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbíztam, soha nem veszekedtünk. Neki mindent elmontam. Néha többnek éreztem, mint egy szimpla édesanyát, mert ő a barátnőm volt egyaránt. Viszont nem mondom, hogy nem hibázik. Már régóta nem beszélünk meg semmit. Ő úgy érzi, hogy letudom Rékával a problémáimat. De Rékának is csak a felszínt mondom el, nem megyek bele részletesen semmibe.
    Réka finoman megérinti a könyököm, és elindul a nappali felé. Én követem és leülök a fotelba a kanapéval szemben.
    Órákon át próbál velem beszélgetni, most nem megy el a szokásos időben, gondolom anyáék fizettek még neki, hogy maradjon pár órát. Amikor befejezzük, Réka nagy mosollyal az arcán sétál ki a házból, azt hiszi sikerrel járt. Egy frászt. Semmit nem oldott meg! Épp mennék anyához, hogy tudassam vele az előbbi gondolatomat, amikor ordítozásra leszek figyelmes a konyhából. Egyből tudom, hogy a bátyámnak üvöltenek ilyen hevesen. De ez most más.
 - Fiam, az sem természetes, hogy éjszakánként elmész bulizni, ezekkel a pökhendi barátaiddal - apám konkrétan már sikítva beszél. Az én bal fülemből pedig már megint csurog a vér.. Csak tudnám miért vérzik folyton!! De ez most jelenleg lényegtelen. Ki fogom deríteni, hogy miről vitáznak.
    Érzem, hogy rajtam már egyre jobban eluralkodik a pánik, és csak kapkodom a levegőt.
 - Hogy juthattál el idáig...
 - ..hogy már nem is foglalkozol sem a szüleiddel, sem a húgoddal.. - anya és apa felváltva üvöltöznek. Én pedig már egyre rosszabbul bírom..
 - ... és rontasz a jegyeidből... - ... és rámtör a szédülés, és alig tudom tartani magam...
 - ... és kicsapnak a gimnáziumból? Normális vagy te, fiam?
    Még érzem, hogy térdeim összecsukódnak, fejem koppan a földön.
    Többre nem emlékszem.