Prológus

Sziasztok!

Íme a 0. rész, remélem megfog majd titeket, nem csalódtok és kedvet kaptok a blog olvasásához.

Köszönöm, hogy benéztél! :)
                                                                     Énn

    Egy szokásos napnak indul a mai is. Felkelek, felöltözök, megnézem magam a tükörben majd inkább egy másik ruhát veszek föl, fogat mosok, elbúcsúzok anyától és elindulok a suliba.

    Novembert írunk már javában, de én még mindig nem zökkentem vissza a tanulásba, lehet velem van a baj és annyira ellustultam, hogy az agyam képtelen megjegyezni a tananyagot. Bár a kedvenc tantárgyaimból még mindig tarolok, - amik a történelem és a biológia - de a többiből erősen mély zuhanásnak ereszkedtem. Apu mindig piszkál, hogy legalább egy matek különtanáromnak kéne lennie, azonban kizártnak tartom, hogy javítana a helyzetemen, ha egyszerűen az összes tanár csak a közepétől kezdi el magyarázni a tananyagot, nem pedig a legelejétől... Különben is, elég a pszihológusommal eltöltenem naponta másfél órát, nem kell nekem még ez is, elég gondom van nekem.

    Miközben ballagok Gödöllő utcáin és számolom a lépéseim, egy picit fázva, mert ugye én is a tavaszi kabátomat hordom még, nem pedig a jó vastag télit, a bátyám és a haverjai húznak el mellettem kocsival. Áldom őket, hogy legalább nem mentek bele a mellettem lévő pocsolyába, és fröcsköltek le tetőtől talpig. A bátyámról csak annyit kell tudni, hogy Mitter Gábornak hívják, nem mondanám, hogy olyan jól kijövünk, csak egy évvel idősebb nálam, boxol és roppant bosszantóak a barátai. Egész nap a nappalinkban ülnek és videójátékoznak, de ha anyuék nincsenek otthon isznak és még engem is zaklatnak. Vagy éjjelenként elmennek és vandálkodnak. Egyáltalán nem jó társaság.

    Beérve a suliba nagy ricsaj van, minden tanuló lézeng valamerre, fut a büfé felé esetleg a tankönyveik között pakolásznak, fetrengenek a padlón és a többi, amik egy átlagos középiskolában lenni szoktak. A lépcsők felé veszem az irányt.

 - 1. lépcsőfok, 2. lépcsőfok, 3. lépcsőfok ..... 38. lépcsőfok, 39. lépcsőfok.... - sajnos úgymond ez is az egyik.. khm.. 'problémámhoz' tartozik. Nem lenne vele olyan nagy bajom, ha nem hangosan motyognám. A barátaim sem tudnak erről semmit, sőt a pszihomókusomat is titkolom.

    Felérve a másodikra, befordulok balra majd bemegyek a 10.c feliratú osztályba. Szinte mindenki itt van már. Ez van mindig ha az utolsó percben érek be. Nem mondom az osztályomat egy túlzottan jó közösségnek, de megvagyunk egymás között. Itt is vannak kisebb csapatok, de nem menők és nyomorékok hanem szimpla baráti körök, akik megtalálták egymás között a közös hangot.

    Alig pakolok le az asztalomra, legjobb barátnőm, Timi már is a nyakamba ugrik, majd odarángat a többiekhez.

 - Lívia! Basszus de rég láttalak - kezd el ordítani Márk, akivel már két hete nem találkoztam, ugyanis elutaztak Franciaországba a szüleivel és a húgával. Szegényke....

 - Szia Márk, jó újra látni - majd egy ölelésbe zárom és köszönök a többieknek is, majd így folytatom Márkhoz - Milyen volt Párizs? Csináltál fotókat?

   Az óra kezdetéig még beszélgetünk egy kicsit, Márk megmutatta a képeket, amiket készített, majd amikor a matektanár bejön mi is a helyünkre megyünk. Soha nem értettem az órarendemet. Hogy lehet matematikát hétfő első órába tenni? Ki állította ezt össze!? Én csak bámulunk előre, mint borjú az új kapura, közben azt is sasolom mit csinálnak a többiek. Ők is annyira unhatják mint én, pedig nem mehet az óra több mint 3 perce. Innentől kezdve se kép se hang. Képszakadás. Semmi nem ragad mag a fejemben, pedig tényleg próbálok koncentrálni, de valamiért most még a tollaim szétszedése is sokkal érdekesebb. Várjunk. Elfelejtettem melyik részét hova kell tenni. Először a rugót tegyem vissza a tollba vagy azt a kis pöcök bigyót?

 - Lívia? Ön mit gondol erről?

    A tanár kérésére már rögtön felkapom a fejem, és próbálok visszaemlékezni az előző mondataira, és a kérdésre, de az utolsó amire emlékszem az annyi, hogy 'Kérem a jelentést'. Oké. Nézzük meg a táblát. Mi ez mi a szar? Ilyet mikor tanultunk? Basszus, basszus. Most számolnom kéne? De mit? Jaj ne, már megint ez történik. Mennyi az idő? 08:15? Ó a francba, csöngessenek már ki. Istenem segíts.

Miaválaszmiaválaszmiaválasz...

 - Lívia? Kérem! - A tanár már koránt sem olyan nyugodtan reagál a semmittevésemre. A padom mellé sétál és belenéz a füzetembe, ami teljesen üres. Már látom az arcán, hogy forr a dühtől. Miért bosszantom fel mindig a legszigorúbb és legmogorvább tanárt?

 - Öhm. Elnézést. Mi is volt a kérdés?

 - Maga semmiből nem tanul? - lehajol és visszateszi a füzetemet a padomra, majd konkrétan a fülembe üvölt - KIFELÉ! -  nem csodálkoznék, ha szó szerint kiszakadna a dobhártyám!

    Felpattanok a székről és egy szó nélkül kisétálok az ajtón. A fülem iszonyatosan cseng, de azt még ki tudom venni, hogy a többieknek magyarázza, hogy "Ez megengedhetetlen" és a többi baromság amit ilyenkor mondani szokás...

    Az ablak mellett nekidőlök a falnak, és lecsúszok a földre, míg a fenekem nem érinti a hideg folyosó padlóját. Ahhoz a fülemhez kapok, amibe beleüvöltött a tanár. Nedves. Véres. A mosdóba rohanok, bár szívem szerint inkább haza mennék. Bepánikolok, amikor a tükörbe nézek.

Nincs gond Lívia, minden rendben lesz, nem pánikolunk, semmi gond. Minden a legnagyobb rendben.
 - Három belégzés. Kettő kilégzés... Nyugi! .... 18 szívdobbanás, 19 szívdobbanás.
Azonnal tárcsázni kezdek. Kicsöng. Megszakad a vonal.
Bepötyögöm a munkahelyi számot. 27 szívdobbanás, 28 szívdobbanás, 29..., ...
 - Utazási iroda. Miben segíthetek? - Anya komor hangja szólal meg a telefonban.
Lihegve próbálok én is beleszólni a mikrofonba.
 - Aa-anya?... Én, én vagyok! ...
 - Kicsim! Mi történt? Próbálj meg lenyugodni. Nincs semmi baj!

Itt a vége! Összerogyok, és elkezdek bőgni, zokogni. Hallom anya nyugtató hangját a telefonba, de nem értem meg. Körülbelül húsz perc elteltével már sikerült abbahagynom a pityergést is.

 - Lívia! Gyere haza. Írok neked igazolást, és én is elkérezkedek a főnökömtől. Otthon találkozunk - és anya már le is tette a telefont. Gyorsan összekaparom magam a földről, többet már nem nézek a tükörbe, csak előre figyelek és kisétálok az ajtón.

    Túl sok a diák. Megtörlöm a szemeimet, hogy a legkisebb nyoma se látszódjon annak, hogy kisírtam magam. Bemegyek az osztályterembe, ami az udvari szünetnek hála, majdnem kiürült. Nem érdekelve, hogy Márk van egyedül a teremben, és hogy megszólít és hozzám beszél, villám gyorsan pakolok össze, vállamra kapom az iskolatáskámat és gyorslépésben indulok meg a második emeletről.

    Számolom a lépéseim, miközben a lépcsőn futok lefelé. Nem is gondolva arra, hogy a suliban még lehetnek emberek, rohanok neki az igazgató helyettesnek. Majdnem elesek, és eldöntöm őt is magammal, de szerencsére mindketten megtartjuk az egyensúlyunkat.

 - Ne tessék haragudni, nagyon sajnálom! Legközelebb jobban figyelek, ígérem! - Mentegetőzök, mielőtt még ő is lekapja a fejemet...

 - Ezegyszer elnézem! - Szemei szikrát szórnak, és készülnék az újabb üvöltözésre, és fülvérzésre. De eszébe juthat valami, mert hangnemet vált, lenéz a papírjára és folytatja. Mosolya olyan, mint egy ördögé. - Igazából segíthetnél nekem egy keveset. Hol találom Fodor Mátyást, Huster Martint, Szege Balázst, Szege Bencét és többek között a bátyádat?

 - Öm.. Ha minden igaz a büfé előtt, ilyenkor mindig ott ülnek össze!

 - Köszönöm, kedves, de te meg ne lógast az orrod, semmire sem mész vele! Ahogy ők sem! - ezuán a vicsorral az arcán, és a 'mostmegvagytok' szemeivel sebes léptekkel halad a diágseregtől túlfűtött folyósó irányába. Én pedig folytatom az utamat a kijárathoz.

    A hazaúton már gyorsabban haladok. Lehet csak azért, mert nagyon fázom, lehet, hogy már anya karjaiba lennék, mielőtt egy újabb megállíthatatlan roham tör rám.

    Hazaérve meglepődök egy kicsit. Nem csak anya van a házban, apa is és a pszihológusom, Réka. Gyűlölöm ezt az egészet, miért kezelnek úgy, mint egy fogyatékost? Miért csak én küszködök problémákkal? Miért hiszi azt mindenki, hogy egy agyturkász majd megold mindent? Inkább csendben maradok és nem szólok egy szót sem. Odasétálok anyához és megölelem. Rég öleltem ilyen hosszan. Anya az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbíztam, soha nem veszekedtünk. Neki mindent elmontam. Néha többnek éreztem, mint egy szimpla édesanyát, mert ő a barátnőm volt egyaránt. Viszont nem mondom, hogy nem hibázik. Már régóta nem beszélünk meg semmit. Ő úgy érzi, hogy letudom Rékával a problémáimat. De Rékának is csak a felszínt mondom el, nem megyek bele részletesen semmibe.

    Réka finoman megérinti a könyököm, és elindul a nappali felé. Én követem és leülök a fotelba a kanapéval szemben.

    Órákon át próbál velem beszélgetni, most nem megy el a szokásos időben, gondolom anyáék fizettek még neki, hogy maradjon pár órát. Amikor befejezzük, Réka nagy mosollyal az arcán sétál ki a házból, azt hiszi sikerrel járt. Egy frászt. Semmit nem oldott meg! Épp mennék anyához, hogy tudassam vele az előbbi gondolatomat, amikor ordítozásra leszek figyelmes a konyhából. Egyből tudom, hogy a bátyámnak üvöltenek ilyen hevesen. De ez most más.

 - Fiam, az sem természetes, hogy éjszakánként elmész bulizni, ezekkel a pökhendi barátaiddal - apám konkrétan már sikítva beszél. Az én bal fülemből pedig már megint csurog a vér.. Csak tudnám miért vérzik folyton!! De ez most jelenleg lényegtelen. Ki fogom deríteni, hogy miről vitáznak.

    Érzem, hogy rajtam már egyre jobban eluralkodik a pánik, és csak kapkodom a levegőt.

 - Hogy juthattál el idáig...
 - ..hogy már nem is foglalkozol sem a szüleiddel, sem a húgoddal.. - anya és apa felváltva üvöltöznek. Én pedig már egyre rosszabbul bírom..
 - ... és rontasz a jegyeidből... - ... és rámtör a szédülés, és alig tudom tartani magam...
 - ... és kicsapnak a gimnáziumból? Normális vagy te, fiam?
    Még érzem, hogy térdeim összecsukódnak, fejem koppan a földön.
    Többre nem emlékszem.